Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Porkoláb Tibor: „Üldözöttje a hatalomnak” Egy fejezet a Jókai-regényből
magyar nemzetnek büszkeségét.”23 A történet transzcendens értelmezhetőségét megnyitó „végzet”-mechanika működtetése a kokárda-jelenet Mikszáth-féle variánsában is megfigyelhető: „Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát, és a Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte a bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért”.24 A „Jókai-regény” - a „mátkagyűrűnek”25 tekintett kokárda motívumára alapozva és az események hatásos fabularizálásáért felelős „végzet” segítségével - „kézfogóként”,,,eljegyzésként” konstruálja meg a nevezetes, dramaturgiai szempontból is kiemelt jelenetet. Ezzel hősének személyes élet- történetét ismételten hozzákapcsolja a nagy nemzeti narratívához, ugyanakkor viszont „a forradalom napjaként” kanonizált (és a rituális ismétléssel átörökített)26 eseményeket az elbeszélt hazafias-romantikus történet kulisszájává fokozza le. A szabadságharcos jelenet már jóval nehezebb feladat elé állítja a „Jókai-regény” narrátorait. Elsősorban azért, mert a főhőst nem léptethetik fel a szabadságot fegyverrel oltalmazó hazafi hősies szerepében.27 Ezt a hiányosságot még az állandó életveszélyre való hivatkozás sem tudja teljesen pótolni: „Hát azután - olvasható A látható Isten című Jókai-szövegben - hányszor álltam a nyitott sír szélén? Csatatéreken, ellenséges táborokon keresztül hatolva, ostromolt városokig, bombazápor alatt. Szegeden a lőporos raktár robbant föl mellettem, s körültem az egész tért beteríté romokkal; én érintetlen maradtam.”28 (Hasonló funkciója lehet a népszerű betyármitológiát felhasználó Rózsa Sándor-epizódnak.)29 A ,Jókai-regény” narrátorainak arra a súlyos fogyatékosságra is magyarázatot kell találniuk, hogy nem mutathatnak be látványos életáldozatot a honért, azaz hősük életpályáját itt már nem igazíthatják a Petőfi-féle (ideáltipikusnak vélt) sorsképlethez. Az önmegerősítő és azonosságképző paralelizmus látszatának a fenntartásáról azonban még akkor sem mondhatnak le, ha a kiüresedő pátosz - ahogy erről a Petőfi emlékszobránál elmondott Jókai-beszéd tanúskodik - immár az önparódia veszélyével fenyeget: „közelgett az idő, hogy nem lett se haza, se nemzet, se szabadság... Bizony meg voltunk halva mind a ketten; s vártuk, hogy a sírgöröny, az összeomló haza kit hova temet el? Én még azután megpróbáltam kitúrni magamat a sírból s új életet kezdeni; de ő azt mondta, hogy hazamegy a maga helyére, az égbe.”30 A „Jókai-regény” narrátorai 23 Körösi Henrik, Jókai pályája = Jókai Emlékkönyv, szerk. uő, 1925, 129. A híres kokárda-jelenetről 1. még Az én színpadi életem = Jókai, 1886, I, 58-61, illetve A tengerszemű hölgy, szerk. Szekeres László, Jókai Mór Összes Művei, Bp., 1972, 100-101. Ugyancsak erről 1. Színi, i. m., 60. 24 Mikszáth, i. m., I, 129. 25 Nógrádi, i. m., 22. 26 A közösségi emlékezet repetitiv jellegéről 1. Candau, i. m., 65; Assman, i. m., 57, 89. 27 A szabadságharcban való fegyveres részvétel és a nemzet költőjének státusza közötti összefüggésről 1. a Tompa- és Lévay-legendákat: Porkoláb Tibor, Szabadságharcos mitológia - irodalmi kultuszképződés, Új Holnap, 1998, nov., 82-84. 28 Jókai, 1886,1, 6. 29 A Szini-féle változat: „Rózsa Sándor, az alföldi haramiavezér, a Tisza egyik zsombékos részén tanyázik és onnan küld Kossuthnak levelet, hogy a magyar szabadság ügyéért kész harcolni és szabadcsapatot alakítani. Kossuth Jókait küldi hozzá...” Színi, i. m., 104. A betyármitológia népszerűségét felhasználó, legitimációs célzatú Rózsa Sándor-epizód Krúdy-íéle variánsa: „Kossuth Jókai Mórt bízta meg azzal, hogy a hírhedt betyárvezérrel parancsolatát közölje. [...] Jókai [...] egyedül vágott neki az Alföld rengetegének, ahol tán könnyebb volna egy fűszálat megtalálni, mint az örökké bujdosó Rózsa Sándort. És mégis megtalálta. Megmutatta neki az utat a betyárok fejedelméhez a költői fantázia”. Krúdy, 1981, 397. L. még: Gál, i. m., 47. 30 Jókai, 1886, I, 290.
