Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Porkoláb Tibor: „Üldözöttje a hatalomnak” Egy fejezet a Jókai-regényből

Jókai azonban nem csupán a Petőfi-mítosz megalapozójaként, hanem saját életregényének invenciózus elbeszélőjeként is figyelmet érdemel.7 A laudativ közhelyben, miszerint Jókainak élete [...] a legszebb regénye, melyet nem tollával, hanem tetteivel írt meg,8 az író autobiografikus önpropagandájának eredményei is megmutatkoznak. Az életrajz előállításán fáradozó Jókai-szakiro- dalomnak tehát szembesülnie kell ezzel a határozott ambícióval. A filológiai követelményeket is akceptáló biográfusok elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy az író visszatekintései nem (mindig) hitelesek, illetve nem (mindenben) felelnek meg a valóságnak, azaz Jókainál összekeveredik „költött dolog való dolgokkal, mint az ördög mákja a gazdag ember kölesével”.9 Felismerik tehát a legendateremtés (vitatható) szándékát, ugyanakkor méltatják az életrajz fik- cionalizálásának jelentős írói teljesítményét. Ahogy például Az én életem regényét vizsgáló Gál János írja: „idővel mind kedveltebb és kedveltebb regénytárggyá színesedett ki előtte a saját élete. Ha pedig Jókai mint regényíró vett tollára valamit, akkor annak maga teremtett égboltozatot és horizontot, maga alkotott levegőt és flórát, maga szabott meg élet- és természettörvényeket és nem igen szorult a valóság lemásolására”.10 11 Ezek szerint az író visszaemlékezéseiből összeállítható egy (ön)életrajzi regény, amely ugyan joggal sorolható a legjelentősebb Jókai-művek közé - ám ennek a regénynek a hiteles Jókai- biográfiához nincs sok köze, az életrajz legfeljebb e regény kritikai vissza- tisztításával válna elérhetővé. A Jókai-kultusz működtetésében érdekelt biográfusok (például Színi Gyula)“ viszont nem fikcióként, hanem olyan - regény- szerűen fordulatos - önéletrajzi vallomásként olvassák a visszatekintéseket, amelyekben hitelesen tárulhat fel az író-narrátor példaszerű élete. így persze a Jókai-életrajzok is csupán e rendkívüli személyiség által elbeszélt, nagyszabású élettörténet variatív újramondásaként képződhetnek meg, azaz a repetíció (szakrális) technikájával örökíthetik tovább az életrajzként kanonizált eseménysort. E két felfogás látszólag ellentmond egymásnak, hiszen az egyik (a felismert hitelesség-deficit következtében) fikcióként, a másik pedig (a narrátor pozíciójába helyezett szerző és a Jókai névvel individualizált író-személyiség problémátlan azonosításával) önéletrajzi vallomásként olvassa a Jókai- visszaemlékezéseket. Mégsem nehéz azonban belátni, hogy mindkét olvasási mód az önéletrajz nemfikcionális ismeretelméleti státuszának előfeltevésén alapszik, azaz egy olyan - az elbeszélés aktusától függetlenül létező - szerzőszubjektumot feltételez, amely saját élettörténetét képes valamiféle autobiografikus megnyilatkozás keretében hitelesen, a valóságnak megfelelően rekonstruálni, illetve dokumentálni. Az önéletrajzokkal szemben támasztott (referenciális) elvárások tehát azonosak, különbség csupán annak megítélésében mutatkozik, hogy a Jókai-féle önéletrajzi emlékezések meg tudnak-e felelni ezeknek az elvárásoknak, azaz van-e valóságfedezetük.

7 Erre legutóbb Szilasi László tanulmánya hívta fel a figyelmet A Jókaí-szakirodalom kultikus paradigmája, ItK, 1992/1.

8 Nagy Sándor, Jókai, Brassó, 1925, 5.

9 Mikszáth Kálmán, Jókai Mór élete és kora, I—II, szerk. Gángó Gábor, Bp., é. n., I, 171.

10 Gál János, Jókai élete és írói jelleme, Berlin, 1925, 7-8.

11 Színi, 1928.

87