Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye

A valóságos földönfutás augusztus 12-e, a világosi fegyverletétel után kezdődött. A menekülők lelkiállapotát Rónay Jácint bencés szerzetes, „a Kossuth-kormánytól felhatalmazott egyházi népszónok” summázta, amikor „...egy magányos tanyán bujdoklom megfosztva mindentől, távol mindentől, ami egykor kedves volt az életemben.”37 Vörösmarty Mihály ország- gyűlési követ, a Kegyelmi Szék elnöke végig a kormánnyal maradt: „Én egész Aradig mentem, hol már legnagyobb zavart és rendetlenséget találtam, annyira, hogy végre kifakadásomban azt mondtam, hogy ilyen szamarak és gazemberek között én nem maradok tovább. A következés igazolt.” Majd: „...elhagytam Aradot s bolyongtam az országban fel s alá, vagy tartózkodtam jó embereknél.”38 Sógorával, Bajza Józseffel, Kossuth Hírlapjának felelős szerkesztőjével együtt bujdostak. Szatmárban egy menedéket adó csőszkunyhó ajtajára véste Vörösmarty a vergiliusi sort: „Nos patriam fugimus”, ezzel fejezve ki életérzését. Nagyszalontán Arany Jánoséknál töltöttek néhány napot, míg Arany útlevelet szerzett nekik. Arany is megismerte a bujdosás gyötrelmeit, amikor néhány hétig menekült Szalonta orosz megszállása idején: „Csaknem földönfutó valék.”39 - írta. Vachott Sándor, Kossuth titkára és Erdélyi János menekülés közben Szatmárban találkozott. A két barát, egykor sógorok, Vachott „táltosával” folytatták útjukat, melynek Erdélyi is volt „kormányzója”. Vachott a Nógrád megyei Szirákra tartott családjához, ahová „muszkán és németen, tűzön-vízen át”40 szerencsésen megérkezett.

Erdélyi János minden akadály nélkül érte el 1849 szeptember elején a Felső-Zempléni, világtól távoli kis falut, Cselejt, ahol egykori tanítványainak családja fogadta be. Vályi Antalné és testvére „anyai szeretettel” rejtette el „... egy öreg házban, melyet szinte »minden felől megfújtak a szelek«, nem hallok egyéb zörgést, mint egerekét a falban, vagy a macska ugrálásait, a mint éjtszaka egerekre vadász a pádon a csűs kukoricza közt.”41

A bujdosókat a haza elvesztése, a fizikai megpróbáltatások, a teljes létbizonytalanság és a másoknak való kisszolgáltatottság mellett - ahogy ma mondanánk - identitásuk megkérdőjelezése is próbára tette. Rónay Jácint három nevet is használt. Szenvedett ettől: „Mivé lettem, se hazám, se nevem!”42 Vörösmarty Vadász Miklós, Bajza pedig Balla, illetve Borsodi József néven rejtőzködött és levelezett. Az óvatosság indokolt volt, országszerte körözték a bujdosókat. Ha a közelben feltűnt egy pandúr, a kukoricásba, nádasba futottak. Aludni se tudtak nyugodtan, pedig, mint Vörösmarty Laurának írta: „Tudod, nem tettem egyebet, mint mit tenni szoros kötelességemnek tartottam: tanúja inkább, mint vezetője a politikai mozgalmaknak, egyedüli vétkem az lehet, hogy az események ellenünk fordultak.”43

37 Rónay, 385.

38 Lukácsy Sándor-BALASSA László, Vörösmarty Mihály 1800-1855, Bp., Magvető, 1955,438, 447. (A továbbiakban: L-B.)

39 Erről részletesebben:VoiNOViCH Géza, Arany János életrajza, I—III. Bp., 1929-1938. I, 250-251.

40 EJL, II, 16.

41 EJL, II, 18.

42 Rónay, 78.

43 L-B, 439.

73