Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye
T. Erdélyi Ilona Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye „Et cognoscetis veritatem /et veritas vos liberabit”1 (Joan VIII. 31) „Mindig új élet lesz a vérből. ” (Márai Sándor) Az 1848-as forradalmas esztendő január 12-én mutatkozott be Palermóban, ahol népfelkelés tört ki. Onnan indult északra a forradalmi hullám, majd Nápolyon, februárban Toscanán, Piemonton haladt keresztül, márciusban pedig Rómában vitte utcára a népet. Február 22-23-án Párizs lakosságát ragadta el a forradalom lendülete. Február 27-én a badeni nagyhercegségben robbant az elégedetlenség. Hessen- Darmstadton, Württembergen, Bajorországon át érkezett március közepére Poroszországba. Március 11 -én Prága, két nappal később pedig Bécs is megmozdult. A forradalom vihara elsöpörte a harminchárom éve regnáló Metternich kancellárt, a gyűlölt „Éjfél hercegét”. Március 15-én Pest itjúsága vonult a Múzeum elé, dörgő hangon ismételve a Nemzeti dal refrénjét. Három nappal később Velencében ki-kiál- tották a köztársaságot. Nem telt bele három hónap és Európa nagy részén rengett a föld. A népakarat mégsem érvényesülhetett, az álmok sem teljesültek: az európai forradalmak sorra-rendre elbuktak. Két illusztris külföldi kolléga szólt előadásában azokról a csalódásokról, amelyek két másik forradalom bukását követték.1 2 A februári párizsi forradalomról Franşoise Mélonio (Párizs) beszélt. A kortársak és az utókor értékítéletét az 1848-as francia forradalomról két jelzős szerkezettel fejezte ki: „mai aimée”, „un moment mélanco- lique”. A minősítést természetesen nem a konzervatívok adták. A rosszkedv oka nemcsak az volt, hogy a forradalom vezetői már 1848 áprilisában látták a jövőt, hanem - ami még keserűbb volt számukra -, hogy bár akaratuk ellenére, mégis ők segítették hatalomra Bonaparte Lajost, a „kis formátumú” és „szűk látókörű diktátort”. Másként, de kiábrándultság és rosszkedv kísérte az itáliai forradalmak bukását is, mint arról Francesco Guida (Róma) szólt. Még akkor is, ha az olasz megmozdulásoknak voltak fényes napjai, elsősorban Velencében és Milánóban. A milánói győzedelmes „öt nap” márciusban porig alázta az osztrák Radetzky marsaik. Az ősz hadfi csak négy hónappal később köszörülhette ki az addig fényes kardon esett csorbát - Custozánál, amikor szétverte az olasz erőket és Károly Albert szárd király seregét. A különbség abban mutatkozott, hogy Itáliában a „forradalom után” illú1 „És megesméritek az igazságot, / és az igazság szabaddá tészen titeket.” 2 Franţoise Mélonio és Francesco Guida előadását 1. kötetünkben. 63
