Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Francoise Mélonio: A csüggedés ideje. Tocqueville és Proudhon a forradalom után
A szabadság, viharok szülötte Az 1848-as forradalom kudarca mutatja, milyen terhet hagyott a szolgaság kultúrája. E sikertelenség láttán a gondolkodó elkerülhetetlennek érzi, hogy sürgősen végiggondolja, mit jelent a szabadság megtanulása. Egy emancipált világ megteremtéséhez új politikai tudományra van szükség. A forradalom után az 1850-es, 1860-as évek Franciaországában egyszerre épül rendszerré Tocqueville liberális filozófiája és Proudhon kölcsönösségen alapuló társulási elmélete. Tocqueville - nagy műve, L' Ancien Régime et la Révolution (1856) révén - halála után az orleanista, illetve köztársaságpárti liberálisok szellemi iránymutatójává válik.24 Proudhon továbbcsiszolja elméletét, és a De la capacité politique des classes ouvriéres (A dolgozó osztályok politikai képessége) című 1865-ös művében eljut az összegezésig. Amit mindketten teljes mértékben elvetnek, az a politikai voluntarizmus. Tocqueville a Souvenirs című művében megjegyzi, hogy 1848-ban úgy látszott, a társadalmi építmény formájának meghatározása nyilvános versengés tárgya lehet. Mindenki előállt a maga tervével az újságokban, és a plakátokon, amelyek elborították a falakat. A L' Ancien Régime... 1856-ban kimutatta, hogy ez a fajta voluntarizmus nagy károkat okozott már a fiziokratáknál is, akik egész Franciaországot egyetlen mintagazdasággá akarták átalakítani. Proudhon nem kevésbé szigorú a politikai voluntarizmussal szemben, és az 1848-as eseményekben azon félelmeinek igazolását látja, amelyeket már Marx ellenében is hangoztatott, 1846. március 17-i levelében: „ne találjunk ki az emberi nem számára újabb feladatot, s vele újabb kisiklást”. A forradalom nem lehet a társadalmi reform eszköze: „ez az állítólagos eszköz nem más, mint felhívás az erőszakra, az önkényre, röviden szólva: ellentmondás”.25 Ez azt jelenti, hogy el kell fogadnunk az általános választójogot. Mind Tocqueville, mind Proudhon szemében egyedül ez biztosít alapot a hatalom számára az olyan társadalmakban, amelyekben a politikai rendet megfosztották a transzcendenciától. Mindkét gondolkodó ellenzi a választók körének azt a leszűkítését, amelyet a konzervatívok hajtanak végre 1850-ben. Tocqueville azonban már 1835-ben De la démocratie en Amérique (A demokrácia Amerikában) című művében jelzi a többség zsarnokságának veszélyét, és nem hajlandó a szavazás aktusában a szabadságra nevelés legfőbb eszközét látni. Tocqueville-t elolvasva Proudhon még radikálisabb afölötti keserűségében, hogy a parasztok Bonaparte mellett szavaztak: „a többség törvénye nem az én törvényem - írja Proudhon -, hanem az erő törvénye, következésképpen az arra épülő kormányzat nem az én kormányom, hanem az erő kormánya”.26 „Jó okom van rá, hogy ne higgyek a sokaság ama 24 L. F. MÉlonio: Tocqueville el les Francois (Tocqueville és a franciák), Aubier, 1993. 25 Proudhon, Les confessions..., i. m., 345. 26 Proudhon, L’idée générale..., i. m., XIX. 60
