Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Francoise Mélonio: A csüggedés ideje. Tocqueville és Proudhon a forradalom után
külügyminiszternek ugyan módjában állt svájci, német vagy magyar menekülteket, így Kossuthot is megmenteni, azonban egy pillanatra sem sikerült megakadályoznia az autokrata hatalmak győzelmes előretörését. A Souvenirs így a történelem ironikus ábrázolását nyújtja. 1847-ben az orleanisták reformra törekedtek, és forradalmat idéztek elő. 1848-ban a republikánusok forradalmat akartak, és előidézték a reakciót, hiszen „e világ sorsát hatások mozgatják, de gyakran ellentétesen mindazok óhajával, akik ezeket létrehozzák, hasonlóan a repülő papírsárkányhoz, amely a szél és a zsineg ellentétes hatása révén halad”.3 4 5 A Souvenirs, akárcsak Flaubert Érzelmek iskolája, az emberi butaságról és elvakultságról fest képet a forradalom idején. A nép megmozdulásai „vidéki csepűrágók által eljátszott gyenge tragédiának”4 látszanak. A konzervatívok eljátsszák, hogy nagy emberek, és közben maguk fölé emelnek valakit „uruknak, aki már másnap kilöki őket a házból, pedig úgy hitték, személyében szolgát találtak maguknak. Hol egy Moliére, hogy megírja a történelem e lapját?”3 - kiált fel Tocqueville. A Souvenirsben, akárcsak Flaubert prózájában azonos az eltökéltség, hogy megrajzolja a forradalmi időszak nyilvánvaló korlátoltságát, amikor az emberek történelmet csináltak anélkül, hogy tudták volna, mi a történelem. A Les confessions d'un révolutionnaire pour servir á l'histoire de la révo- lution de février (Egy forradalmár vallomásai a februári forradalom történetének szolgálatában), amit Proudhon 1849. június 5-i letartóztatása után a börtönben fogalmazott meg, majd novemberben kiadott, ugyancsak haragos írás a republikánusok és a konzervatívok butaságáról. De a szatíránál és az iróniánál még nagyobb benne az önvád. Az „intellektuális körkép”, amit Proudhon a forradalomról rajzol, a Confiteor című fejezettel kezdődik. „Azokat az okokat fogom fürkészni - írja Proudhon -, amelyek következtében a demokrácia betegségei megjelentek köztünk és megakadályoztak bennünket, hogy beváltsuk a nevében tett ígéreteket.”6 A mű, ahogy egy kortárs megállapítja, „a világvége hangulatát árasztja”, amely olyan torokszorító, „mint gyászfáklyák füstje egy ravatal körül”.7 Proudhon vezeklőként veri mellét. „Én nem gyáva voltam”, hangsúlyozza egy ellenfelének címezve, „én, akárcsak Ön és még sokan mások, gyengeelméjű voltam... Látnom kellett volna, és nem láttam, félre kellett volna vernem a harangot, és nem szóltam.”8 Proudhon Tocqueville-hez, Lamartine-hez és másokhoz hasonlóan a kor nagy emberének hitte magát: „gőgből vagy megszédültség- ből azt hittem, hogy eljött az én időm, rajtam áll, mondtam magamban, hogy belevessem magam a forgatagba... rajta, csináljunk történelmet.”9 A forradalom utánra ebből mindössze annak a tudata marad, hogy nevetséges volt, és vétkes abban, hogy nem tudta befolyásolni a dolgok menetét. 3 Tocqueville, Souvenirs (Emlékezések) = Oeuvres Completes, XII, Paris, Gallimard, 50. 4 Uo., 75. 5Uo„ 310. 6 Proudhon, Les confessions d'un révolutionnaire pour servir ä l'histoire de la revolution de février = Oeuvres Compelles, Reprint SIatkine, 1982, 67. 7 Journal dés Débats (Parlamenti Napló), Cuvilliers-Fleury, 1849. november 11. 8 L. Proudhon, Les confessions..., i. m., 169. 9 Uo., 171. 55
