Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás
áttelepülése aligha tekinthető a reneszánsz és az újkori európai fejlődés kizárólagos avagy meghatározó okának, legföljebb egy tényezőnek a sok közül. Hogy pl. Geórgiosz Gemistosz Pléthón, bizánci filozófus, a reneszánsz platonizmus és a firenzei akadémia megalapítója, a neoplatonizmus itáliai elterjedésének döntő ösztönzéseket adott, az alighanem biztosra vehető, s ebben Bizánc török elfoglalásának nagyon is lehetett szerepe, ám mondjuk a Hansa városállamok fejlődésére, az angliai szövőipar avagy a flandriai manufaktúrák fellendülésére az oszmán előrenyomulás már aligha lehetett ilyesfajta hatással. Márpedig az utóbbiak az újkori polgári fejlődésre legalább olyan mértékű befolyást gyakorolhattak, mint a Bizáncból kiűzött görög kultúra. Az oszmán birodalom XIX. századi visszaszorulását aligha lehet a firenzei neoplatonizmusból levezetni. A nyugati polgárosodás más szóval bizonyára összetettebb okokra vezethető vissza, mint a görög-római kultúra Bizáncból való kiűzése, s Itáliába való áttelepülése, ám másfelől ez mégsem csökkenti Kemény hivatkozásának erejét, mely a jelenre irányul, s mely szerint az oszmán birodalom sem képes ellenállni az újnak. *** Mai helyzetünkre pillantva alighanem sajnálattal állapíthatjuk meg: a rendszerváltás utáni évek Magyarországán a Keményéhez fogható igényes, elmélyült elemzés, a reálpolitikai adottságokkal való sokrétű, mélyreható számvetés nem született. Az attitűd maga, a szabadelvű-konzervatív magatartás is csak hellyel- közzel nyilvánult meg. Külpolitikai tekintetben Kemény európai szinten gondolkodott, mint utaltam rá, a hatalmi tényezőket Konstantinápolytól Londonig ismerte s igyekezett számot vetni velük. A két kor persze nagyban különbözik. Nem csupán azért, mert 1989 nem nevezhető kritikus mélypontnak, minthogy nem állt fenn olyan vészhelyzet, mint a múlt század közepén egy bukott forradalom után, hanem mindenekelőtt azért, mert 1989, a rendszerváltás a kortársi tudat túlnyomó része számára, döntően pozitívnak érzékelt esemény volt: győzelem, nem pedig vereség. A két kort azonban talán mégsem kényszeredett összevetni azon az alapon, hogy mindkettő bizonyos értelemben sorsfordulót jelentett, gyökeres változást hozott. Kritikai számvetésre, visszapillantó előrefordulásra pedig nem csupán az egyik, de a másik esetben is szükség lehet. A hátunk mögött tudott 40 esztendőről azonban akkortájt mindenki igyekezett minél gyorsabban megfeledkezni: mind hívei, mind ellenfelei. Bizonyos szempontból az következett be, amitől Kemény óvni igyekezett: fontolva haladás helyett egyfelől a törekvés az elmúlt 40 év záró- jelezésére, s a korábbihoz való (Kemény által lehetetlennek ítélt) visszatérésre, másrészt az utópikus lelkesedés újbóli fellángolása az absztrakt eszmék iránt, ha 23
