Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
John Lukacs: 1849: Az európai forradalmak kora lezárult
A hagyományos államok kereteinek ilyenfajta, egész nemzetekkel való feltöltése volt egyike az olyan mélyenszántó folyamatoknak és lényegeknek, amit Marx soha sem volt képes megérteni. A történelem lényege - az 6, mint mások szemében is - gazdasági, nem szellemi; tehát az osztályok, nem az államok harcai. 150 évvel 1848 után a világtörténelem őt megcáfolja. E tekintetben az 1917-es orosz kommunista forradalom kivétel, mint sok más vonatkozásban Oroszország, Európa történelméhez képest. 1917 - természetesen „more moscovito” - az 1789-es, 1948-as és a párizsi 1871-es forradalmak szélsőséges orosz változata. Ne firtassuk ezt tovább, de elegendő legalább azt megjegyeznünk, miszerint Marx összes írásában a „nemzet” mint olyan, szinte sehol sem szerepel. Az „állam”: igen. Marx összetévesztette az államokat a nemzetekkel. Nem látta, hogy az államokat a nemzetek töltik ki, sőt, hogy a nemzetek már fontosabbak az államoknál, hogy például 1914-ben egész nemzetek rontanak egymásnak, hogy már 1914-ben több köti össze a német gyárost német munkásaival, mint francia kapitalista kollégáival; hogy mind a kapitalista, mind a szocalista „internacionalizmus” már 1914-ben megbukott. Mindennek egyenes következménye Európa szörnyű katasztrófája, az első és még ezen túlmenően a második világháború, ahol Hitler szerint az elsőbbség nem csak a nemzeti, hanem a népi állam; az ő populizmusa szerint, mint maga is egyszer-másszor kijelenti, az elsőbbség a népé, az állam csupán egy kényszerű keret: „ein Zwangsform”. A demokrácia nem populizmus, a nemzet és a nép nem mindig ugyanazok, bár a szabadelvűség és a népuralom itt-ott fedik egymást, bár a régimódibb patrotiz- mus és a modem nacionalizmus átütnek egymáson, nem ugyanazok. Ezt itt most nem firtathatjuk, bár megjegyezendő, hogy ezek a mély problémák a mai napig fennállnak. Ami azonban idetartozik, az 1848-49-et követő új fejlemény: a konzervatív-liberális ellentétek, vagy dialógusok elhalványulása, illetve felváltása negyedszázaddal 1848 után. Bár a liberális-konzervatív szavak és jelzők mind a mai napig használatosak - sajnos gyakran hibásan és egyre kevesebb-kevesebb értelemmel -, a liberális-konzervatív ellentét (persze nem minden síkon ) 1870 után halványul, sőt eltűnőben van. A politikai konzervatívok egyre inkább kénytelenek elfogadni a liberális jogokat és törvényeket; ugyanakkor a régimódi liberálisok pedig inkább konzervatív irányba hajlanak. De itt - mint sok más történelmi szakaszban - a Hegel által proponált történetfilozófia sémája hamis, nem az, ami szerinte történik: a konzervatív-liberális tézis-antitézisből igazában nem szintézis keletkezett, hanem valami más. A liberalizmus és konzervatizmus mellett, sőt ezeken lassan túlemelkedve jelent meg két új történelmi tényező: a nacionalizmus és a szocializmus. E két nagy tényezőnek viszonya határozza meg a világ történelmének jó részét az utolsó 130 évben, sőt, ma is. Nacionalista szocializmus vagy szocialista nacionalizmus: ezeknek az összetétele, keveréke és különböző hangsúlya persze országonként és időnként más. Taglalásuk nem tartozhat ezen előadás keretei közé. Csupán egy megjegyzést kívánok tenni, azt, 230
