Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
John Lukacs: 1849: Az európai forradalmak kora lezárult
ez nem megy: utánozzák gesztusaikat és fellépésüket, ahogy ezeket a színházakban látták, de atyáik lelkesedése és tüze nélkül.”3 Volt valami terebélyesen komikus az 1848-as év egyes francia politikusaiban, szószólóiban, még költőiben is. (Ez elsősorban Franciaországra vonatkozik, annak legalább harmadik forradalma során; kevéssé vagy alig ólyan városokra és népekre, amelyeknek 1848 volt az első, demokratikus és nemzeti forradalma.) Fontosnak tartom még kiemelni, ami akkor Franciaországban történt (bár a XX. században sok más ország történelmében megjelenik.) Ez Tocqueville egész életének és szellemének fő témája: a szabadság és az egyenlőség (más szavakkal a szabadelvű demokrácia és a népuralom) nagy és mély problémája. Azt, hogy a szabadság és egyenlőség nem mindig és nem következésképpen párhuzamosak, Tocqueville már jóval 1848 előtt, amerikai útja során látta. (S engedtessék megjegyeznem, hogy 150 évvel 1848 után ezt még sok mindenki nem látja.) De Tocqueville nem csupán látta, hanem országával együtt szenvedte, amikor 1849 őszén új jelenség lép a francia színpadra: III. Napóleon, a szabadon és demokratikusan - igen, a népuralom nevében - választott jövendő diktátor. (Mindez nagy hatással volt a Tocqueville-t különben ismerő, és az ővele egy alkalommal levelező nagy magyar politikai gondolkodóra, Eötvös Józsefre, aki a forradalmak bukása után írja politikai mesterművét, s ahol ő is egy új, harmadik történelmi tényező jelenlétét hangsúlyozza: a nemzetiség, illetve a népuralom eszméjének térnyerését, s emelkedését.) De búcsúzzunk el most Tocqueville-től, s forduljunk inkább az 1848-49-es összeurópai jelenségek kettősségéhez. Ismétlés itt-ott; romantikus színpadi vagy éppen operettjelenetek itt-ott, mégis, az 1848. évbeli, Európán belüli forradalmak terjedése és szerkezete újszerű. A távíró, a hírlapírás és olvasás közrejátszanak abban, hogy milyen gyorsan gyulladnak ki a forradalmak, legalábbis Közép-Európa fővárosaiban, a február végi párizsi hírek következtében; de a résztvevő tömegek mérete is megnagyobbodott - nem szólva arról, hogy mint ismeretes, egy pillanatig úgy látszott, 1848 kiterjedése minden előbbi európai forradalmat is felülmúl, talán csak Európa távoli szélei mentesek a forradalmi megmozdulásoktól. És mégis: egy év és a forradalmak elbuknak. Petőfi Sándor a korszak romantikus, nemzeti és költői prototípusa, de e tragikus sorsú költőnek már 1849 januárjában írt híres soraiban megnyilvánul látnoki tehetsége (amikor a forradalmak lángjai még itt-ott lobogtak): „Európa csendes, újra csendes / Elzúgtak forradalmai. / Szégyen reá! Lecsendesült és szabadságát nem vívta ki.” S miért zúgtak el Európa forradalmai 150 évvel ezelőtt? Itt is valamiféle kettősségre kívánom szíves figyelmüket felhívni. Egyrészről való és igaz az általában elfogadott történelmi felfogás, hogy az ún. régi rend még elég erős és rendíthetetlen volt ahhoz, hogy a forradalomárok csapatai megdönthessék, s mindebben fontos, sőt döntő részt játszanak az akkori haderők. 3 Idézi Lewis Namier, The Revolution of the intellectuals, Oxford, 1946, 9. 227
