Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Jacqueline Lévi-Valensi - Katarina Kilani: Camus és az 1956-os magyar forradalom

hető, hogy megőrizzenek maguk és mások számára egy reménysugáré s akik ha szabad emberekkel találkoznak kezet akarnak rázni velük, hogy megvalósíthassák ezt a reményt.”

Hajthatatlannak mutatkozott-e Camus a menekült értelmiségiekkel kapcsolatban, akiknek helyben kell „megmenteniük” valamit? Azt tanácsolta talán Gyergyainak, hogy ne térjen vissza Magyarországra? Elismételte volna, hogy elítéli a barátságos megegyezést? Akárhogy is, Gyergyai le tudta neki festeni a magyar értelmiség helyzetét. Egy 1958 szeptemberében írott levélben Gyergyai tudatja vele, hogy milyen nehézségekbe ütközik a pestis és a bukás kiadása, s tájékoztatta a még mindig bebörtönzött Déry és Háy sorsáról.

Nagy Imre elítélése és meggyilkolása azonnal kiváltják Camus élénk tiltakozását. A menekült magyar egyetemisták 1957. június 23-án köszönő táviratot küldenek neki. „Az ön hangja a szabadságot visszhangozza, amelyért önök s a mieink közül is annyian meghaltak, s amelyért élni próbálunk, amelyért meghalt Nagy Imre és Maiéter Pál.”

Nem csoda hát, ha a Fehér Könyv hivatalos verziójára adott válaszként Camus bevezetőt ír az Az igazság a Nagy Imre ügyben című könyvhöz 1958- ban. „Ez a könyv bizonyítja, hogy Nagy Imre körül mily szószegés, törvénytiprás esett meg Magyarországon, hogy semmibe vették a nemzetközi jogot, megsértették a diplomáciai személyek és parlamenterek immunitását, embert raboltak, gyilkoltak.”30

Visszatérve a „magyar tragédia” láttán érzett tehetetlenségre Camus kifejti, hogy ez a tehetetlenség talán nem teljes: „Az elkövetett bűnök visszautasítása fellázítja a szívet és a szellemet, az elhatározás, hogy megfosszuk a hazugságot létjogosultságától, az akarat, hogy ne hagyjuk el az ártatlanokat, még akkor se, ha már megfojtották őket, ezek egy lehetséges akció szabályai. Nem elégségesek az biztos, de szükségesek, s ez olyan szükségszerűség, amely a másiknak felel, az aljasnak, a történelminek nevezett szükségszerűségnek, mely válaszol neki, igen, és válaszolni fog örökké, amely mindig szembeszáll vele, néha semlegesíti, végül pedig megsemmisíti és szinte láthatatlanul lendíti előre az emberek valódi történelmét.”31

A történelmi szükségszerűségnek van egy nagyon pontos jelentése. Camus 1948-ban ezt írja: „A [koncentrációs] táborok a német államapparátushoz hozzátartoztak. A szovjet állam apparátusához is hozzátartoznak [...] ebben az utóbbi esetben, mintha a történelem igazolná létüket. [...] Nincs olyan igazság a földön, sem történelmi, sem más igazság, sem haladó, sem reakciós, amelyik el tudná velem fogadtatni a koncentrációs táborokat.”32

Ezzel a „ történelmi szükségszerűséggel" szemben, mely halálos, s mely igazolja az igazságtalanságokat, a kisajátításokat, a gyilkosságokat, a mészárlásokat, a diktatúrákat, Camus szembeállítja az „emberek valódi történelmét",

30 Albert Camus, Emlékezzenek reá, Irodalmi Újság, 1958, december 15, 3.

31 Essais, 1788.

32 Essais, 365.

181