Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után
szerepétől viszolyogva utasította el Széchenyi javaslatát, hogy a belülről bomlasztás lehetőségéért vállaljanak mindketten állást az udvarnál, 1851 tavaszán mégiscsak hasznosnak látta Szőgyény-Marich László birodalmi tanácsosi kinevezését, sőt elfogadására (mindössze egy évvel a Schmerling tanácskozási ajánlatát elhárító nyílt levele után) éppen ő buzdította a „skrupulusai”-val89 hozzá forduló jelöltet. Nyilván Deák figyelmét sem kerülte el, hogy a passzív rezisztencia valamennyire kiegészítésre szorul, különben túlságosan visszaütnek káros mellékhatásai.90 Korabeli szemtanúk emlékirataiból tudjuk, hogy a különböző helyzetű társadalmi rétegek különféleképpen, de egyaránt megsínylették ezt az ellenállási formát: az erősíteni vágyott nemzeti szolidaritás mellett sajnos az elszegényedéstől a bölcseleti távlatvesztésen át a morális lezüllésig az anyagi és szellemi sorvadás változatos tüneteiről olvashatunk.91 Ráadásul a passzív rezisztenciának volt egy még súlyosabban demoralizáló üzenete: roppant erővel sulykolta a köztudatba, hogy legföljebb az együttműködés megtagadására van mód, érdemi változtatásra nincs; ez pedig a tenni vágyókat észrevétlenül hozzászoktatta a tehetetlenség frusztráló érzetéhez. Vagyis miközben a hajlíthatatlan tények kontemplativ (s a tettlegességről lemondó) felülbírálására, azáltal pedig a szellemi méltóság átmentésére tanított egy korszakot, ezáltal eleve a vágyak visszafogására, a képzelet önkorlátozására, s egyáltalán bármiféle nekibuzdulás kijózanító lehűtésére nevelt. A nemzet létét nem szabad újabb kockáztatással veszélyeztetni, szólt a korabeli alapszólam Deák, Csengery, Kemény és társaik változatos hangszerelésében, mert az immár nemzeti öngyilkosság volna. Sajátos korabeli metamorfózis: e politikai meggyőződés szinte észrevétlenül lényegül át teljes világnézetté, amire bármilyen politikai, erkölcsi, művészetelméleti vagy egyéb fejtegetésben érvként hivatkozhattak; s nem tudni, mi volt előbb, hiszen az átváltozás oda és vissza bármely érintésre bekövetkezhetett. Jó költészethez az alkotónak belső harmóniára van szüksége, fejtegette Gyulai 1855-ben, majd ennek forrásai közt az „önmegalázódás”-t említi első helyen, azaz hogy „az egyén nem tekintheti magát a világegyetem központjául s egyéni fájdalmait, meghiúsult vágyait, reményeit nem állíthatja az általános kényszerűség ellenébe”.92 Aligha találnánk meggyőződést, mely a korabeli mentalitásra jellemzőbb volna, mint ez a hol sztoikus, hol keresztény felhangokkal meg-megszólaltatott intelem. Visszatekintve azonban jól látható, hogy az akkor indokolt óvatosság egy lassabban ártó, de végül ugyancsak önpusztító beidegződést alakított ki, amely a kikezdhetetlenként tisztelt valóság nevében lefékezte minden elrugaszkodó vágy, érzés vagy gondolat mozgását. Mintha a Deáktól idézett „per vim inertiae”, azaz tehetetlenségi nyomaték általi ellenállás nemcsak a ha89 Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai, I—III., Bp., 1913-1918., II, 30-31. Deák válasza uo. 227-228. 90 A passzív rezisztencia értékelésének problémakörét másutt tárgyaltam. L. Per Passivam resistentiam Egy politikai magatartásforma értékeléséhez = Dávidházi, 1998, 29-50. 91 L. Szárazberky Nagy József, Kiszabadulásom, szerepem a Bach-korszuk alatt = A föld megőszült. Emlékiratok, naplók az abszolutizmus (Bach) korából, I—II., szerk. Tóth Gyula, Bp., 1985, I, 153.; Podmaniczky Frigyes, Naplótöredékek 1824-1887., I-IV., Bp., 1887-1888., III, 3-21.; Halász, I, 1911, 178. 92 Gyulai Pál, Szépirodalmi szemle = Gyulai Pál, Kritikai dolgozatok 1854-1861, Bp., Magyar Tudományos Akadémia, 1908, 198.
