Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után

fényében megkerülhetetlenné válik a kérdés, hogy bármilyen hasznos lehetett 1849 után Toldy szerepvállalásában a hatalmat kijátszó együttműködés, erkölcsileg nem volt-e benne valami kétes mozzanat, ahhoz a színváltó mintázathoz hasonlóan, ami életét ifjúkorától kezdve feltűnően gyakran jellemezte szerelemben, irodalomban és politikában egyaránt. A renegátság problémája és az együttműködés örök dilemmája74 alig valaki esetében annyira lényegbevágó, mint Toldyéban, akit élete során számos kortársa vádolt kétszínűséggel, megalkuvással vagy ingatagsággal, és akire a szabadságharc egyik kiélezett pillanatában Kossuth éppen ezért nem bízott fontos hivatalt, ahogy 1849 nyarán Hunfalvy Pál följegyezte naplójában: „Horváth Mihály Toldyt szeretné osztályfőnöknek kinevezni, de Kossuth nem akarja a kineveztetést aláírni..., mivel Toldy mindig változó jellemű és pecsovics volt.”75 De a renegátság és együttműködés végkimenetelének megítélése alig valaki esetében annyira bonyolult, mint éppen Toldyéban.

Miközben 1849 után láthatólag élvezte a „tranquilla potestas” terére szorult munkálkodást, s a birodalom és Magyarország iránti kettős elkötelezettségével jobban elemében volt, mint addig bármikor, a magyar intézmények átmentése érdekében kedvtelve vállalkozott a nemegyszer felemás érdekek szolgálatát igénylő közvetítői szerepre. Amit kortársai egymás közt gyakran mint kétkula- csosságra való hajlamot hibáztattak benne, az most közhasznú szolgálatot tehetett, nyilván mindkét félnek, de hozzájárulván a magyar irodalmi és tudományos élet újjászervezésének engedélyeztetéséhez. Igaz, sürgölődését némi malíciával egyesek már a deáki passzív rezisztencia meghirdetése előestéjén rosszallhatták, ahogy együttműködési készségét 1850 márciusában jelleme képlékenységére célozva állították szembe mások elzárkózásának erkölcsi hajlíthatatlanságával, de ha tudományszervezői eredményei ismeretében (másfél évszázad távlatából) tekintünk vissza magatartásának például Vachott Sándor adta párszavas gúnyrajzára, az ilyen korabeli elmarasztalások rövidlátása ma már nyilvánvaló. „Nincs barátom mai napig sem Tudós sem Kisfaludy társaság. A tudós társaságot vagy tagjait, úgy beszélik - megakarják rostálni — ollyan rostán, miszerint a búza hulljon ki, a vadócz fenn-marad- jon. Toldy jár-kel, értekezget, érintkezik. Ismered őt. Utóvégre is nem ő idomít, hanem ő idomodik. Teleky vonakszik minden avatkozástól. Fáy Andrást kérték fel elnökségre, de a jó öreg inkább szereti macskáját simogatni, mint a nála nagyobb urakat... A mellett ő barátait mint Vörösmarty stb. törölje ki a tagok sorából? Kitörli bizony a s-ggét!”76 Dehát lett akadémia, majd ha lassabban is, Kisfaludy Társaság, s Toldy mindkettőért rendkívül sokat tett,77 meg lévén győződve nélkülözhetetlenségükről, jóllehet egy percig sem hitte, hogy ezek az intézmények tökéletesek volnának. Ahogy egyszer (1857-ben) Kazinczy

74 Ezt másutt külön tanulmányban elemeztem, 1. Az együttműködés örök dilemmája. Példázat a hatalomról Széchenyi és Deák vitájában = Dávidházi Péter, Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára. Bp., Argumentum Kiadó, 1998, (A továbbiakban: Dávidházi, 1998.) 51-64.

75 Hunfalvy Pál, Napló 1848-1849, sajtó alá rend.., bev., jegyz. Urbán Aladár, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986, 273-274.

76 Vachott Sándor Erdélyi Jánoshoz, 1850. március 28. = Erdélyi, 1960-1962, II, 17.

77 Az utóbbiról 1. A százéves Kisfaludy-társaság története (1836-1936), szerk. és a Társaság történetét írta Kéky Lajos, Bp., Franklin-Társulat, 1936, 102-119.

166