Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Guy Rosa: Victor Hugo: „Mi a száműzetés?”
hogy a népek sírhelyet jelöljenek ki a számukra.56Brüsszelben lapot szeretne indítani Moniteur universel des peuples (A világ népeinek egyetemes értesítője) címmel, melyet Kossuthtal és Mazzinivel szerkesztene;57 a terv végül torzóban marad, ám bizonyos értelemben mégis megvalósul az Actes et Paroles című kötet lapjain, amelynek kétharmada Franciaországon kívüli nemzetekkel foglalkozik vagy hozzájuk szól.58 Könnyen elképzelhető, milyen örömmel fogadta, amikor hívták, telepedjen le Piemontban59 vagy menjen Spanyolországba.60 És ádáz patriotizmusa ellenére61 bátorítja a mexikói ellenállást, gratulál Juarés győzelméhez, s elítéli Franciaország és Anglia 1861-es kínai expedícióját, nem törődve azokkal a fenntartásokkal, amelyek még ma is óvatosságra intik az embert, ha a nemzeti hadsereg becsületéről vagy honfitársaink életéről van szó. A korszak mindenesetre a nemzeti eszme, sőt a nacionalizmus korszaka, és Hugo politikája már pusztán következetessége folytán zátonyra fut. A forradalom óta eltelt időszak eseményeiből azt a tanulságot vonja le, hogy az államok közti nemzetközi kapcsolatokat szinte kizárólag a politikai rendszer jellege határozza meg: monarchiák a köztársaságok ellen, birodalmak 561860. november 4-i levél. (Az egyik a Levelezés azon darabjai közül, amelyek nyugodtan bekerülhettek volna az Actes et Paroles című kötetbe). 57 A hármast nem Hugo találta ki. 1851. december 30-án, feleségéhez címzett levelében ezt írja: „Népszerűbb vagyok itt, mint hittem. Tegnap a nyomdászok bankettjén pohárköszöntőt mondtak annak a Mazziniból, Kossuthból és Victor Hugóból álló triásznak a tiszteletére, akik a zsarnoksággal szembeni ellenállást jelképezik.” 58 Ezeket az írásokat Hugo - levelezésében vagy élőszóban - többször is „korintusiaknak írt első - vagy második - leveleként” emlegeti. Szerénységében mulat vagy ironizál a rá kényszerített szerepen, a hasonlat azonban korántsem alaptalan, és aligha lehetne jobb példát találni: mint korábban Pál apostol, szellemi és irodalmi tevékenységével Hugo is odaadó és üldözött közösségeket szólított meg, amelyek a világ minden táján szétszóródva éltek, de amelyeket ugyanaz az eszmény forrasztott egységbe. Hugo szemmel láthatóan jól informált. Vajon a világ minden tájáról eljutottak hozzá az újságok? Az alábbi anekdota legalábbis erre enged következtetni: Amikor Deschanel a L’lndépendance beige című lapban beszámolt egy ünnepségről, amelyet Dumas rendezett Brüsszelben, Hugo érezhető örömmel tájékoztatja Dumas titkárát, Noéi Parfait-t, hogy a cikk a párizsi La Presse-en kívül megjelent a New York i Républicainben, a San Franciscó-i Messager- ben, a Rio de Janeiró-i Correio nacionalban és a québeci Moniteur canadienben is. „Mesélje el Dumas-nak - teszi hozzá, mint aki biztos benne, hogy jobban értesült az érintetteknél - [...] és mondja el Deschanelnek is, akinek nyilván tetszeni fog, hogy a világ mind a négy sarkán láthatják a nevét nyomtatásban.” (1863. október 19-i levél). 59 A meghívás Brofferiótól származik, 1. a Francois-Victor-hoz írt levelet, 1852. január 21. 60 A Haza üdve szövetség 1854. augusztusi meghívásáról van szó, amely az összes európai száműzöttre vonatkozott volna, ám hamarosan visszavonták. Itt kell megemlítenünk azt is, milyen örömteli meglepetést jelentett Hugo számára, hogy A nyomorultak megjelenése alkalmával rendezett banketten több külföldi író, kritikus és újságíró is részt vett. (L. feleségének írt levelét, 1862. szeptember 23.) 61 Ennek számos jele van. Egy 1854 februárjában, egy Jerseyn folytatott beszélgetés során Hugo elképzelhetőnek tartja, hogy „az európai forradalom Olaszország vagy Magyarország felszabadulásával kezdődik majd", ám hozzáteszi: „Mindazonáltal egyáltalán nem örülnék neki, ha az európai szabadságmozgalmakat nem Franciaország, hanem valamely más nemzet indítaná el, mert akkor Franciaország milyen jogon kényszentené rá saját nyelvét és nemzetiségét a többiekre?” (Journal d'Adéle Hugo, III, 119-120.) 1862-ben, Vacquerie-hez út levelében, A nyomorultak fogadtatásával kapcsolatban Hugo megjegyzi: „... néhány barátunk Waterloo szellemét kárhoztatja. Ami jelzi, mennyire éitetlenek. Megmondom a magamét Napóleonnak, méghozzá elég keményen, de visszanyerem a csatát. Miért kellene mindenáron elveszíteni, mint Chartas és Quinet? Óriási hiba, ha egy párt levetkőzi nemzeti jellegét! Ezt a hibát soha nem fogom elkövetni.” (1862. május 23-i levél). 128
