Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Guy Rosa: Victor Hugo: „Mi a száműzetés?”
nyomásként nehezedett a szigetlakokra az állandó, olykor kifejezetten agresz- szív rendőri felügyelet.17 Hugót ez utóbbi mindenki másnál erősebben sújtja; állandó cenzúra alatt él, s ha nem szakíthatják is el teljesen a közönségtől, a kapcsolattartás egyre nehezebbé válik.18 Hugo ritkán panaszkodik, ez egyfelől személyiségéből következik, másfelől taktikai kérdés: egyrészt küldetése tiltja, másrészt sikerei. A száműzetés alatt született művekben azonban - az optimista alaphangulat ellenére - nyomokban tetten érhetőek a depresszió, a „belső összeomlás” jelei, amire korábban nem volt példa. A száműzetés utolsó évében - Hugo nem tudta, hogy ez lesz az utolsó - a száműzött Lord Clancharlie portréjában és Gwynplaine kalandjában visszatérő elem az elmerülés, alásüllyedés, összeomlás, a romok, a törmelék, a katasztrófa. Ma gyakran nem mérjük fel eléggé, mennyire mély sebek húzódnak e művek hátterében, és a 48-as forradalmárok fájdalmának keserűségét a romantika túlkapásaival magyarázzuk. Pedig korántsem erről van szó: akkoriban semmilyen nemzetközi jog nem oldotta fel a szigorúan őrzött határokat, semmilyen világméretű tiltakozás nem vitatta létjogosultságukat: aki messze volt, az nagyon messze volt, s a távolság áthidalására nem álltak rendelkezésre a modern kommunikációs eszközök. S ami mindennél fontosabb, a közösséghez tartozás érzése (amely akkoriban éppolyan erős volt, ha nem erősebb, mint ma), nem is annyira a származás, az önazonosság letéteményese volt, mintsem a folytatás, a továbbadás zálogát jelentette: nem véletlen, hogy az örökösödés szenvedélye a korban nem az öröklés, hanem az átörökítés szenvedélye volt. A száműzött élete - folytatás híján - önmagába zárult, vagyis semmivé lett. Jerseyn még ma is látható a száműzöttek sírja: tízen nyugszanak benne, valamennyien 1853 áprilisa és 1856 januárja között hunytak el. A sírfeliraton szereplő névsor különös ellentétet képez egy másik - legalább ilyen hosszú - listával: A kis Napóleon, Fenyítések, Szemlélődések, Századok legendája, A nyomorultak, William Shakespeare... A közös szenvedések, melyek az első listán csak a pusztulás nyomát hagyták, a másodikon értéket és jelentést nyernek. Az áldozat önmagában nem elég, bizonyítja ezt a közös sírban nyugvó száműzöttek névsora, ahogy nem hivatkozhatunk valami nehezen megfogható költői átszellemítés varázslatára sem - a száműzöttek között nem Hugo volt az egyetlen író. A száműzetés azért tehette azzá, aki végül lett, mert Hugo ezekben az években személyisége korábban ismeretlen mélységeit tárta fel, egy a korábbinál hitelesebb politikai állásfoglaláshoz jutott el, és irodalmi életműve csúcsára ért. 17 Ezzel kapcsolatban legjobb, ha Pierre Angrand rendkívül alapos tanulmányára hivatkozunk, Vidor Hugo racontépar les papiers d’État (Victor Hugo az állami iratok tükrében), Gallimard, 1961. 18 Hugo ezzel tökéletesen tisztában van - bizonyítékként idézzük azt a finom elemzést, amelyben az „irodalmi” száműzetés különböző típusait sorolja fel: „...az én száműzetésem komor és sivár. Nem a Restauráció korának vigasztaló száműzetése ez, s nem is Mme de Staél coppet-i száműzetése, e díszes, csillogó száműzetés, melynek fájdalmát enyhíti a lapokkal való folyamatos kapcsolattartás. A francia sajtó ma alig meri leírni a nevemet. A Le Siécle figyelmeztetést kapott, amiért rólam szóló cikket közölt, és ha holnap eltörném a lábam, Emilé de Girardin még azt is csak félve jelentetné meg a La Presse-bcn, hogy „Victor Hugo urat szerencsétlen baleset érte. Tegnap leesett a lóról, és eltörte a lábát.” (Le Journal d'Adélé Hugo, III, 207.) Igaz, hogy az idézett kommentár 1854-ből való; néhány évvel később már gyökeresen más a helyzet. 116
