Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Guy Rosa: Victor Hugo: „Mi a száműzetés?”
Guy Rosa Victor Hugo: „Mi a száműzetés?” Az 1848-as forradalmak bukása sok ember és sok nép számára a száműzetés kezdetét jelentette: a kudarc felett érzett bűntudat, a szenvedés, a megpróbáltatások ideje, szerencsés esetben az áldozatvállalás ideje következett. Hugo számára - és talán egész Franciaország számára - a száműzetés a gazdagodás korszaka volt. Nem nehéz megérteni, miért árad a száműzetés első napjaiban írott levelekből az a megkönnyebbülés és naiv optimizmus, amely talán magát az „elégedett számkivetettet”' is meglepi: annak az embernek a belső nyugalma ez, aki átesett a tűzpróbán, bebizonyította bátorságát és elvégezte a rábízott feladatot. A lelkiismeret nyugalma, amelyet azonban a nyilvánosság helyeslése kísér, a közösségé, amely befogadta a csak nemrég közéjük álló harcost, akiről korábban az a hír járta, mindig a győztes párt oldalára áll, s akinek kezdetben a forradalom melletti kiállását is személyes ambícióival magyarázták, már csak azért is, mert épp 1849 júniusában következett be, vagyis akkor, amikor a baloldal - melynek korábbi vezéregyéniségeit bebörtönözték, üldözték vagy menekülésre kényszerítették - gyakorlatilag vezetők nélkül maradt.1 2 Mindehhez hozzájárul még a méltatlanság miatt érzett felháborodás és a lelkes elhivatottság, hogy ezentúl a rendelkezésére álló eszközökkel - a beszéddel és az írással - folytassa a harcot, valamint a belgák rendkívül meleg fogadtatása, akiknek hízelgett, hogy a kor legnagyobb költője lekötelezettjük lehet, s akiket őszintén felháborított annak a Franciaországnak a balsorsa, amelynek forradalma saját függetlenségük kivívásához vezetett, s az is, hogy a többi száműzött vezetőt, védelmezőt és szóvivőt látott Hugóban. Végső soron pedig ekkor még valamennyien hittek abban, hogy a száműzetés nem tarthat sokáig, hiszen az új politikai hatalom rendkívül szűk rétegre támaszkodhatott csak - maga Thiers is önként ment Párizsból Brüsszelbe - és a franciaországi események nemzetközi visszhang1 L. feleségéhez írt levelét, 1852. január 19. 2 Erről a bizalmatlanságról maga Hugo beszél egyik száműzött-társa, M. de Treveneuc kapcsán: „Azok közé tartozott, akik nem bíztak bennem (...], azt hitte, látszólag joggal, hogy minden kormányt egyformán kiszolgálok; úgy vélte, hűtlen vagyok az Orléans-dinasztiához [...], s megint csak látszólag joggal azt gondolta, hogy csak egyéni ambícióim miatt lettem demokrata, mert [az 1852-es választásokon] köztársasági elnök akarok lenni. A száműzetésem óta minden megváltozott. Azóta felnyílt a szeme, mint minden becsületes embernek, aki [... ] ráébred a valóságra." L. Le Journal d'Adele Hugo (Adele Hugo naplója), Paris, Minard, 1984, II, 210. A továbbiakban ebből a kiadásból idézünk. Meg kell jegyeznünk, hogy megbízható forrásról van szó: a Naplói számtalan esetben igazolja, és egyetlen egyszer sem cáfolja a Levelezés, amelyben Hugo nemegyszer szóról szóra azonosan idézi, amit a hozzá közel állóknak mondott - vagy fordítva. 113
