Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
I. Az irodalom ünneplése - Szilágyi Márton: Az Éneklő Borz avagy az irodalmi kultusz színe és fonákja. Irodalmi kegytárgyak ironikus árverése Kolozsvárott, 1995 decemberében
ték lehetőségét. Arról ugyan nem szólt [ti. Visky a nagyváradi Erdélyi Napló riporterének - Sz. M.], hogy a szervezésről is milyen keveset tudunk, illetve hogy ők, a borzok is milyen keveset tanultak még ebből a tantárgyból."12 Másrészt viszont - hiszen Kányádi még az árverés előtt kapott szót - ez a megszólalás adta meg azt az alaphangot, hogy itt legalább annyira történetekről van szó, mint amennyire tárgyak elárverezéséről. A három, legkelendőbbnek bizonyuló tárgy jól tükrözte azt is, hogy miképpen keveredtek itt hagyományos írói relikvia-típusok innovatív kezdeményezésekkel. Esterházy Péter kéziratlapja és az ehhez ígért, személyre címzett levél majdhogynem a dedikáció műfajával mutatkozik azonosnak; ez esetben inkább az a sokatmondó, különösen Esterházy írói-közéleti tekintélyére nézvést, hogy ebben a körben a másik két, hasonló jellegű autográfnál (a Székely Jánosénál, amely nem nélkülözte még a kegyeleti gesztust sem és a Lászlóffy Aladárénál) mennyivel értékesebbnek minősült az Esterházyé. Kányádi öltönye mint hagyományos írói öltözékdarab szintén mutat hasonlóságokat a múzeumi megőrzésre érdemesített hagyatékokkal; ez esetben az értékét növelhette az is, hogy végsősoron egy továbbra is használható, viselhető együttesről volt szó, tehát a tárgy kétségbevonhatatlan használati értékkel is rendelkezett. Annak ellenére, hogy az előzetes beárazás során ezt értékelték a legtöbbre (3800 lejre), a licitálás során nem ez a tárgy bizonyult a legkapósabbnak. S ha igaza van Márton Lászlónak abban a megfigyelésében1^, miszerint Kányádi Sándor ezen meg is sértődött, ez azt mutathatja, hogy ő az árban megmutatkozó ítéletet - híven az árverés jellegéhez - személye megítélésének kérdéseként fogta föl, vagyis messzemenően kultikus jellegű cselekedetnek értelmezte. Balla Zsófia harisnyakötője, az árverés messze legsikeresebb tárgya már túllépett a szokásos relikviák körén; azzal, hogy a költőnő egy intim női fehérneműt ajánlott fel, a hagyományos irodalmi múzeológiai szempontok alapvető illemszabályát hágta át: az intimitás szféráját nyitotta meg, azt a szférát, amely előtt általában meg szokott torpanni az irodalmi kultusztárgyakat megőrző és hitelesítő gépezet. Hiszen a múzeológiai gyakorlatban - ahogyan erre Kalla Zsuzsa volt szíves felhívni a figyelmemet - kettős tabu működik, igaz, nem elsősorban a dokumentálásban, hanem a nyilvánossá tételben14: az egyik a halálhoz közvetlenül kapcsolódó, nem művészetté szublimált rekvizitumokra15, a másik pedig a szexualitáshoz, a testiséghez kapcsolódó tárgyakra vonatkozik. Az első példa az a múzeumi archiválásra méltatott fecskendő, amellyel Jókainak beadták az utolsó injekciót16, a másikra pedig Szendrey Júlia kismamaruhája [!], amelyet még az 1960-as évek elején az akkori múzeológusok átszabták derékban szabott, hagyományos női viseletdarabbá17. Sokatmondó, hogy ez az ironikus árverés ezen a ponton - nyilván nem teljesen szándékosan, hiszen egyrészt az irodalmi múzeológia belső, szakmai kontrollja aligha volt ismeretes a szervezők előtt, másrészt pedig a legsikeresebb tárgyak végső értékrendjét sem lehetett előre megjósolni - áthágta az irodalmi kultusz egyik tradícióját. Az eredeti elképzelés szerint - ahogyan ezt az előre kiadott program tükrözte - az árverést a kitűnő kolozsvári színész, az azóta Magyarországra települt Szikszai Rémusz vezette volna; végül azonban Márton László vállalta a feladatot. Az ő kikiáltói teljesítménye, amelyet Károlyi Csaba a JAK-körlevél- ben jogosan nevezett fergetegesnek, még inkább hozzájárult az árverés ironikus jellegéhez. Márton dramaturgiai érzéke és prózaírói mivolta ugyanis kiválóan kamatozott ebben a szerepben: egyrészt pontosan felmérte az akció színházi jellegét, dikcióját és gesztusait ennek szolgálatába állította; másrészt pedig 59
