Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Szabó G. Zoltán: „Névben él csak". Ünnep a Hymnus keletkezésének századik évfordulóján

nemzetet kell újra talpraállítani. Ebben a nagy munkában legfőbb támaszunk és erőnk a magyar anyaföld. A magyar újjáéledésnek másik nagy tényezője még a magyar kultúra, melynek fölényét és hóditó erejét nem lehet semmiféle más erővel leküzdeni. Minden osztály és felekezeti különbséget félretéve, vállvetett munkával kell együtthalandniok a magyarföld népének és a magyar kultúra munkásainak."7

Ez a megemlékezés, illetve emlékbeszéd kissé messze került nemcsak a Hymnus szellemétől, de voltaképpen Kölcsey szellemi világától is. Olyannyira, hogy szinte iróniát vélünk felfedezni a Gosztonyi Jenő szerkesztette A Nép című napilap különtudósítója által Mátészalkáról küldött írásnak címében, mely a következő szavakkal tájékoztatott a nevezetes eseményről: Horthy Miklóst ünnepelte Szatmármegye népe. A beszámolóból megtudhatjuk, hogy kik vettek részt az ünnepségen, de hogy mit ünnepeltek, arról szinte egy árva szó sincs.8

A Mester Sándor szerkesztette Pesti Napló megemlékezése egy vezércikkben azért érdemel figyelmet, mert egyike azon kevés írásnak, mely alig utalva a hivatalos ünneplésre, magáról az ünnepelt műről szól, a kultuszkutatás szempontjából szinte mintaszerű szöveggel: „Változatos, de gyönyörű története van Kölcsey százéves költeményének. Hallottuk fölzendülni egyszerre százezrek ajakáról, mikor huszonkilenc évvel ezelőtt Kossuth Lajost kísértük utolsó útjára. Hallottuk elzárt, elsötétített szobákban, mikor lelkünk nem bírta már a szovjetdiktatüra gőgös és buta zsarnokságát. Fájdalom, hallottuk azóta a Himnuszt egy szomorú vasárnap délelőtt is, mikor egy romboló, barbár tömeg védtelen nyomdát, kultúrműhelyt támadott meg előre kimódolt terv szerint. És hallottuk a szentséges hangokat éppen nem szent célzattal éretlen, fölbérelt vagy föluszított sihederektől, akik komoly politikai gyűléseket megszokott trágár nótáik helyett éppen a Himnusszal zavartak meg.

Valóban ezek nem tudták, mit cselekesznek. Mintha az oltári szentséget vonták volna az ucca sarába. Mintha az Úr nevét káromolták volna szentségtörő hitetlenséggel. Mert Kölcsey Himnuszának minden strófája, minden sora, minden szava megszentelt zsolozsma."9 (Kiemelés tőlem Sz.G.Z.)

A Hymnus születésének ünnepéről - mint láthattuk - a napi- vagy hetilapok általában az alkalomhoz és az ünnepelt műhöz illően emelkedett vagy meghatódott hangon emlékeztek meg illetve tudósítottak. Nem így a Vanczák János szerkesztette Népszava, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt központi közlönye. ők némiképp osztályharcos alapon emlékeztek: „Kölcsey a maga korának emelkedett szellemű apostola volt, demokráciát, szabadelvüséget hirdetett már akkor, amikor a magyar világ még csak kettős összetételű volt és volt ur és jobbágy. Ebben a manapság is sokak által visszakivánt világban irta Kölcsey a Himnuszában: 'Megbünhődte már e nép a multat és jövendőt.' A költő tiszta szive ezt úgy érezte, amint a szavai mondták, de az igét már sokszor megcsu- folták, és dalolták magyar földön a Himnuszt nem egyszer már úgy is, hogy módosították a klassszikus szavakat és inkább arról zúgtak: bűnhődjön a nép csak továbbra is... A Himnusz áhitatos, szép dal és igazán nem érdemli meg, hogy hamisan dalolják. Ez a kegyetlen, sőt becstelen szokás divatos még ma is és a 100 év büszke fordulóján meg kell hallgatni az éktelen hangzavart, ahogy a politizáló dervisek népgyüléseken a nép dalát minduntalan profanizálják. Szegény Kölcseyt, a ragyogó esztétát, bizonyára sírjában is bolygatják, amint a fajvédő költők beleszövik a halhatatlan strófába a maguk "Erger-Berger"-féle ver- sezetüket..."10

Áttekintve a napisajtó többnyire kegyeletteljes reflexióit Kölcseyről, a Hym- nusról és ünneplésükről, mindezek Greguss Ágost egykori kijelentését látsza146