Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Szabó G. Zoltán: „Névben él csak". Ünnep a Hymnus keletkezésének századik évfordulóján
éves országunk határai dőltek le, az ellenséges hadak átgázoltak a fenséges Kárpátok bércein is, itt a szelíd sikságon, a szőke Tiszának szürke füzesei között egy alig gondozott siremléknél állott meg a hódító vágy. A nagy Kölcsey Ferenc sírja ledönthetetlen határkőként állt a hadak útjába. Kölcsey Ferenc szelleme pedig megjelöli nekünk a jövő irányt." (Kiemelés tőlem Sz.G.Z.) Ezt követte Almásy Lászlónak a nemzetgyűlés elnökének beszéde, majd Klebelsberg Kunó gróf, kultuszminiszter emelkedett szólásra. Ezt a beszédet a lap hosszan idézi, melyből két gondolatot érdemes kiemelni: „Kölcsey ünnepről-ünnepre mindinkább történelmi távlatba kerül, s így még tisztábban látjuk, ami egyéniségében és művében örök. Költészetének egy része, szépirodalmi, kritikai és esztétikai munkái ma már csak irodalomtörténeti jelentőséggel bírnak. (Kiemelés tőlem Sz.G.Z.) De az minden kétség felett áll, hogy hagyott nekünk egy örök dalt és egy örök tettet. Örök dala: a Himnusz, amelyet - amíg magyar ember élni fog - a lelki emelkedés pillanataiban énekelni fog nemzete. [...]" A hosszú beszédnek volt egy másik fontos, az „örök tett"-re vonatkozó gondolata is, mely a következőképp hangzott: „mikor a jobbágyság örökváltságának dolgában Szat- már rendei konzervativ irányban megváltoztatták követi utasítását, jelleméből folyó szükségességgel tette le követi megbízatását. Ugyanígy tett tanúbizonyságot Petőfi a költeményeiben hirdetett hazafiságról a segesvári síkon, vérének ontásával, s ugyanezzel a magyar következetességgel nézett szembe Tisza István rendületlenül, szemében megvetéssel az 1918-iki zendülés gyilkos söpredékével. És ha valaki kutatja, hogy sok nemzeti hibánk mellett mégis hogyan élhettünk meg ezen a vérrel áztatott földön immár több, mint ezer év óta, ha valaki kutatja, hol vannak, mely rétegekbe nyúlnak le a magyar erőnek gyökerei, akkor a magyarázatot megtalálja nagyjainknak, de általában a magyar léleknek abban a nagyszerű összhangjában, a melyben a sorsdöntő órán nemzeti gondolat, érzés, tett és áldozatkézség összeolvadnak." Klebelsberg után az Akadémia főtitkára, Balogh Jenő beszéde következett, ő is azt hangsúlyozta, „[Kölcsey] Át tudta érteni, hogy az irodalom és a nemzeti politika munkájának teljes összhangban kell állania [...]. Ha semmi mást nem cselekedett volna, csak ezt, akkor is méltó lenne a mi ünneplésünkre. A Himnusz nemcsak ima, hanem igazi politikai és hazafias tett is. (Kiemelés tőlem Sz.G.Z.) Imádság, mely az egek Urához szárnyal és leborulva elismeri, hogy csak az ő segítségével tudunk kiemelkedni a mélységből. Hazafias tett, mert megmutatja az utat, amely arra biztat mindnyájunkat, hogy szeretteinket és életünket is nemcsak óránként, de percenként a hazának kell szentelnünk."6 A lelkes tapssal fogadott beszédeket Kende Zsigmond, törvényhatósági bizottsági tag felszólalása zárta, aki a szat- márcsekei sírkertben egy mauzóleum felállítását javasolta. A díszközgyűlés után a kormányzó mintegy negyedórás külön kihallgatáson fogadta a Kölcsey- család tagjait, majd továbbutazott Vásárosnaményba. Az elhangzott beszédekből tehát annyi mindenképpen nyilvánvalóvá vált, hogy Kölcsey mint nemzeti jelkép a hazafiság, a szilárd jellem szimbóluma, s életművéből hacsak a Hymnus marad meg, az is elég a halhatatlanságra. A többi, tízegynéhány országos napilap többnyire az apróbetűs Hírek rovatban hosszabb-rövidebb beszámolót közölt az eseményről. Különös, hogy amit a Budapesti Hírlap mellőzött, a kormányzó beszédét, azt a többi újság, a Lé- grády Testvérek lapja, a Pesti Hírlap és Ágai Béla és Kóbor Tamás lapja az Újság, s Milotay Magyarság című lapja, aztán a Világ, végül Zsilinszky Endre orgánuma a Szózat rövid tudósításában lehozta. A legteljesebb változatot a Világ közölte, ebből idézünk: „Ma egy porbasújtott, csaknem teljesen tönkrement 145
