Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Szabó G. Zoltán: „Névben él csak". Ünnep a Hymnus keletkezésének századik évfordulóján

vonzalmát az az eszmény-titok, mely benned bujdosik s ilyenkor mindig kifejezésre vár. Képzeleteden átárad az ihletséged melege és fölhevíti belőle merengéseid ködmessziségébe távolítva, a csókközelségbe soha nem jutó vágyképet. Mintha csak lelked tengerpartján állnál és néznéd hogy hullámoznak epe- déseid kínlódó forróságán a vágyvitorlák, amelyeken azonban nem jön vissza a várásodhoz többé soha semmi, mert mindent visszatart a mult. [...] Láttad, hogy hiányzik a nagy magyar ének, amelyben él mindenki és minden, amely elmondja a magyar idők jelenét, múltját és jövőjét, amelyet elővehetnek pompának, dicsőségnek az ünnepnapok és megvigasztalódásnak, hitnek a veszteségek bánatidői, hiányzik a költészetből a magyar vasárnap. [...] Sejtetted, hogy el kell készülni imádsággal arra az időre, mikor elfogynak a nagy magyarok, elhervad a jó kedv és megcsonkulnak az ezeréves magyar mezők és magukra maradnak a mi fegyvereink, hogy legalább egyet ne felejtsünk el: hinni és bízni az égben, amely mindig akkora marad a magyar határok fölött, mint Árpád idejében volt.

És így történt, hogy kezed ismét a tollat kereste. S miközben lelkeden végigrebbent a magyar történelem, szent, megcsukló alázattal kezdted el írni:

Isten áldd meg,... szánd meg a magyart!

Vájjon gondoltál-e arra, hogy rólunk és nekünk írtál, 1923. évi magyaroknak!?"^

E két hosszabban idézett írás nem elsősorban sajátos frazeológiájáért érdemel különösebb figyelmet, hanem inkább azért a sajátos, erősen korhoz kötött Hymnus-képért, azért az aktualizált értelmezésért, mely a háborús szenvedések, a trianoni sokk után valamilyen (megmaradt) megtartó érték felé fordul. Valóban nehéz lett volna a nemzeti öneszmélés számára szerencsésebb alkalmat találni, sem megfelelőbb tárgyat az ünnepre, hiszen Kölcsey műve egyaránt a számadás és a balsorsban felhangzó fohász verse. De Kölcsey személyisége, erkölcsi tartása is a vállalható/vállalandó hagyományok közé tartozott. Hogyan fogalmazódott meg mindez az ünneplés folyamán, és milyen mértékben töltötte ki az ünnepi programot, érdemes ezt figyelemmel kísérni.

Az ünnepre 1923. június 10-én, Mátészalkán került sor. Erről szinte minden lap tudósított. Mi tehát arra szeretnénk leginkább tekintettel lenni, hogy melyik lap mit, milyen felhanggal, milyen terjedelemben tájékoztatott, s ami a legfontosabb, milyen értelmezéssel szerepelt ezekben Kölcsey Hymnusa?

Legrészletesebben az ünnepségről Rákosi Jenő lapja, a Budapesti Hírlap tájékoztatott. A magyar Himnusz ünnepe című terjedelmes tudósítás, melynek alcíme: - Mátészalkán nagy fénnyel ünnepelték meg Kölcsey Ferenc emlékezetét és a Himnusz százéves jubileumát - a bevezetőben utalt Kölcsey poraira, melyet a szatmári föld őriz, s természetesen arra, hogy „száz esztendővel ezelőtt alkotta meg a magyar nemzet örök dalát és imádságát a Himnuszt." Részletes eseménytörténetet ad. Az ünnepség fényét emelte az ország kormányzójának, Horthy Miklósnak részvétele, hozzá az országgyűlés, a kormány, az Ákadémia és az irodalmi, társadalmi szervezetek képviselőinek jelenléte. A vármegye díszközgyűlését a főispán, Péchy László nyitotta meg, „megemlékezve Kölcsey- ről, aki mindenek előtt igaz hazafi volt, igaz haza- és fajszeretetről tanúskodnak költeményei. Nemzeti nagy szerencsétlenségünkben ihlessen meg bennünket Kölcsey forró hazaszeretete és ércvesszővel véssük szívünkbe tanításait." (Kiemelés tőlem Sz.G.Z.) Komoróczy Iván alispán a vármegye nevében mondott ünnepi beszédet, melyet a következő szavakkal fejezett be: „A gondviselés megnyilatkozása, hogy az egész világot felforgató nagy vihar közben, a mikor ezer144