Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Tverdota György: Az emlékbeszéd, mint a kultikus és a kritikai beállítottság és nyelvhasználat közötti átmenet modellje
Tverdota György AZ EMLÉKBESZÉD MINT A KULTIKUS ÉS A KRITIKAI BEÁLLÍTOTTSÁG ÉS NYELVHASZNÁLAT KÖZÖTTI ÁTMENET MODELLJE Egy hozzászólás nem tekintheti feladatának, hogy az emlékbeszéd műfajáról pontos1 leírást adjon, vagy hogy genezisét kutassa. Igaz, hogy amikor csupán alkalmazni szeretném az erről a műfajról való gondolkodás eredményeit az általam vizsgálandó anyagra, akkor igen kevés előzményre támaszkodha- tom és hivatkozhatom. Mégis át kell engednem e munka elvégzését korábbi korok kutatóinak, s meg kell elégednem egy ideiglenes és vázlatos konstrukcióval, amely remélhetőleg hozzásegít a József Attila-irodalom egy sajátos jelenségcsoportjának megértéséhez. A magyar nyelvű emlékbeszéd kifejlett példányaival tömegesen a XIX. század magyar irodalmában találkoztam, a reformkortól a századfordulóig. Ennek az önkényesen kiszakított, s még önkényesebben, csupán Gyulai Pálra és Toldy Ferencre korlátozódva kiválasztott korpusznak alapján igyekszem röviden jellemezni ezt, az irodalmi közéletben fontos szerepet játszó műfajt. Az emlékbeszédek olvasójában az az összbenyomás alakul ki, hogy az ilyen feladatra kijelölt szónokok az elhunyt elődöket és kortársakat a múlt és a jelen magyar történelmének, illetve kultúrtörténetének héroszaiként vagy legrosszabb esetben is kiemelkedő, jeles alakjaiként mutatják be. Ezt az alapfunkciót a műfaj a történelem alakulását követve módosuló hangsúlyokkal tölti be. Előbb a nagy tetteket végrehajtó és még nagyobb tettekre készülő reformkor ünnepli önmagát az emlékbeszédekben, s tartja fönn bennük önnön fontosságának eszméjét, személyi, időbeli folytonosságának tudatát. Később, az önkényuralom korában ez a gyakorlat az értékek számbavételének, a nehéz időkben a nemzeti öntudat ébren tartásának az eszköze. Végül, a kiegyezés után sorra szállnak sírba a reformkor és az önkényuralom korának nagy alakjai, a kiegyezés előkészítésében oroszlánrészt vállaló nemzedék tagjai. Tőlük kell búcsút venni úgy, hogy örökségük az új világban is érvényben maradjon. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kor irodalomtörténete, legalább részben, emlékbeszédek formájában íródott. „Irodalmunk nem gazdag írói élet- és jellemrajzokban, irodalmi és irodalomtörténeti tanulmányaink sem igen számosak. E hiányt némileg pótolhatják az irodalmi emlékbeszédek is..." - olvassuk Gyulai Pál Előszavaban, amelyet összegyűjtött Emlékbeszédei elé írt.1 A nemzeti klasszicizmus nagy elvei ezekben a szónoklatokban öltenek emberi arcot, kiválasztott hősei, példaképei ezekben a beszéd köntösébe öltöztetett portrékban és pályarajzokban élik haláluk utáni életüket. Az emlékbeszédnek szükségképpen (enyhébben vagy erősebben, de) mindenképpen apologetikus színezete folytán a csapatba beletartozó érdemdús kisebbek, és - persze - mai távlatból már gyakran érdemritkának bizonyult középszerűek is megkapják a maguk dícséretadagját, olykor jóval többet is, mint amennyit megérdemelnének. Az emlékbeszéd egykori rangját mutatja, hogy Gyulain és Toldyn kívül olyan 87
