Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Rákay Orsolya: A magyar nyelv ünnepe? A Marczibányi-jutalom első két kiosztása
növekedjen nemzeti méltósága, szintén arra utal, hogy a nemzetek versengésének gondolata, amely az egyes nemzeti kultúrák, literatúrák, irodalmak fejlődésének, illetve e folyamat fejlődésként való leírásának katalizátora volt, éppolyan elválaszthatatlanul ötvözi magában a szimbolikus és reális tőke vonásait, mint az említett gazdasági rendszer. A „fitogtató fogyasztás", amelynek során akár komoly anyagi erőt is áldoznak a szimbolikus javak megszerzésére, és a gazdagoktól elvárt bőkezűség, sőt időnként (a megfelelő cél érdekében történő) tékozlás is hasonló a mecénási viselkedésnek az autonóm kulturális rendszer létrejöttében játszott-elvárt szerepére. A mecénási „tékozló" bőkezűség elismerése, de ugyanakkor elvárása is többször megjelenik az ünnep szövegeiben; Kultsár például a mecénássság régi hagyományait hangsúlyozva (amely így szintén nemzeti nagy, követendő példa lesz) a bőkezűséget Virág Festeticshez írt ódájának e részletével illusztrálja: „Ki e magának bűnösen áldozó / Században a köz jóra irigykedést / Szerző ditsősségel ki tudja / Mérni, s pazarlani szép vagyonnyát."84 A mecenátus gyakorlata bizonyos értelemben „igazolja" a gazdagot és ugyanakkor az írót is a társadalom szemében. Egymásra utalt helyzetükben szimbolikus és anyagi javak - pénz és mű - cseréje úgy jelenik meg, mint a legtisztább, mindkét fél számára egyformán előnyös érdekkapcsolat. 5 Alapját Viala szerint "a kölcsönös hála logikája" alkotja, amit jól szemléltet Gáti István hálabeszéde: a támogatott költő, író vagy tudós a mecénást felmagasztalva maga is felmagasztosul, a mecénás emlékezetét viszont „örökre fen fogja tartani a' munkákban előforduló 's azokat elfogadó Ajjánló Levelek. Örömök a' Mecénásoknak, midőn látják, hogy költségeket nem fordították haszontalanra. Örömmel telek én is el, több itt jelen lévő Tudós hazafi társaimmal, a' ki tsekély munkálkodásomért, illy felséges gyülekezettől, és ennyi sokaságtól tiszteltetem."86 „A literátorok kevés becsülete" miatt már Kármán is panaszkodott, de a 19. század elején egyre gyakrabban követelnek addig nem ismert mértékű és formájú tiszteletet az íróknak és tudósoknak. A Mondolat ezt a vágyat is parodizálta, bár persze különösen a szépliterátorok felé vág a jutalomtételeket és érdemjeleket emlegetve. A Marczibányi-alapítvánnyal azonban az író-tudósok pozíciójának és jutalmazásának kérdése új megvilágításba került. Ahogy a kortársak is megfogalmazták, az ezt megelőző pályázatok nem egy nagyon tekintélyes, az ország legmagasabb köreinek pártfogását bíró tiszteletreméltó közalapítvány által, hanem többé-kevésbé rangos magánszemélyek, folyóiratok elszigetelt, távolról sem ekkora presztízsű kezdeményezéseiként igyekeztek a literátori tevékenységet kedvezőbb, központibb helyre állítani. Ahogy Horváth István hangsúlyozza beszéde végén, Marczibányinak és a hozzá csatlakozó Teleki Lászlónak ,,a' Haza oltárára áldozott" adományát az érdemes tudósok és írók immár „nem kisded magános ajándék fejében nyerték el: azt már egyenesen számtalan más Kegyelmekkel és Pártfogásokkal együtt, Felséges Ts. K. Fő Hertzegséged magos; és a' Köz jutalmat 's Nyilvánságos Buzdítást illő mértékkel mérni tudó felséges nagy Eszének köszönni tartozunk. Teljes e' számos és pompás Gyülekezetben minden Magyar Szív e' nagy Kegyelem Fontosságának édes érzéseivel (...) A' Tátrától a' Száváig; a' Lajtától az Erdélyi Hovasokig köz hálaadás fogja hirdetni e' Jutalom Osztás fényességét, 's ezernyi ezer sóhajtások küldetnek az Ég felé Ts. K. Fő Hertzegséged hoszszu életéért."87 A főherceg magasztalása szinte háttérbe szorítja az alapítványtevőt is, s ő maga válik modem mecénássá88. A mecénási kapcsolat fontos jellemzője és egyszersmind az általa biztosított jutalom értékének emelője, hogy ritkább, ünnepibb és szimbolikusabb, mint az 81