Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

II. Ünnep és nyelv - Rákay Orsolya: A magyar nyelv ünnepe? A Marczibányi-jutalom első két kiosztása

egy idő után pontosan az írók jogait és akár a „díjszabásokat" is, ebben az esetben természetesen az anyagi vonatkozások nincsenek csereviszonyban, jel-jelentés kapcsolatban az adott szellemi tevékenységgel illetve „termékkel", hiszen ezek „felbecsülhetetlenek", „mérhetetlenek" és „kifejezhetetlenek" az adott (azaz piaci) jelrendszerben. A Marcibányi-ünnep korában, de még később is nagyon sokáig szentségtörés az írásról mint a fenti értelemben vett munkáról beszélni. Az írás itt éppen úgy küszködés, gyötrődés, kínlódás, mint ahogy a földművelés az az archaikus gazdaságokban. A Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában közreműködő magyar írókat felsoroló ismertetőben olvashatunk a tudományos pálya elismertségével nem arányos nehézségeiről is.69 A munka fogalma csak akkor jelenik meg, írja Bourdieu, amikor e cselekedet már nem egy szükségszerű rendnek lerótt adó, és amikor e legszentebbnek tartott tevékenység már a szó negatív értelmében minősül szimbolikusnak, azaz érdekmentesnek ugyan, de konkrét (az új jelrendszerben, pénzértékben kifejezhető) haszon nélkül valónak70. A haza, mint az elnök, Teleki László Cicerót idézve megfogalmazza, épphogy e szent (isteni, emberi, polgári) kötelességek összege (Cicero a kötelességekről írott munkájában értekezik a haza fogalmáról!), teljesítésük pedig, ahogy az 1817-ben kitüntetett Virág Benedek mondta, szent fáradozás7^. Az áldozattétel, a haza érdekében való kötelességszerű, önzetlen cselekvés hangsúlyozása a tudósokat, írókat mint tisztán kulturális vagy esztétikai érdekből tevékenykedő lényeket állítja elénk. Az írói hivatás ilyen paradox „önzetlen érdekként" való ideologikus megjelenítésének hatására „a szimbolikus érdekek szembefordulnak az anyagi érdekekkel, függetlenednek azoktól, vagyis mintegy szimbolikusan megszüntetik érdek mivoltukat."72 Az irodalom fogalmának modern, esztétikailag megalapozott jelentése, amely szerint irodalom „minden olyan nyelvi jellegű, írott vagy szóbeli alkotás, amely lényeges esztétikai minőségekkel rendelkezik, amikor esztétikai kategóriákkal írjuk le"'2, a modern irodalom-intézmény megjelenésével párhuzamosan alakult ki, amelynek már, legalábbis az elméleti megalapozáshoz nincs olyan nagy szüksége a nemzetszolgálat eszméjére mint „gyámolóra". A „nagy- korúsodás" azt is jelentheti, hogy a rendszer önellátóvá és önnfenntartóvá válik, ám a magát egy idő után nagykorúvá nyilvánító irodalom, úgy tűnik, a mai napig rászorul „apolgató Mecaenassainak" pártfogására. Mivel ezt mint nemzeti vagy egyetemes emberi, esztétikai, stb értékek őrzésének szent kötelességét valamilyen módon elvárhatóvá kell tenni, meg kell indokolni, az ideológia a Stanley Fish által hiányolt hídként mégiscsak fenntartja az összeköttetést a kultúra különböző vámterületei között (bár a nyelv ettől még „mormolás" marad).

Egyelőre azonban a literatúra „gyermekded, csecsemő állapotban" van. Sokak szemében botrányként, provokációként jelenik meg Thaisz eljárása, aki a Tudományos Gyűjteményben „egységáras" honoráriumrendszert léptet életbe. Ez árulás, a „jóhiszeműség gazdaságának" működéséhez szükséges hallgatás törvényének megszegése, abszurdnak érzett csereaktusok elfogadhatatlan lemeztelenítése.74 „Ki adott munkáimmal soha jutalmat nem kerestem, nem is reméllettem", jelenti ki Fejér György75 a díj átvételekor, de Kolmár József is azzal köszöni meg a megtiszteltetést, hogy munkája hasznosságának tudata az igazi elismerés.76 Teleki László „méltatlan elölülőnek" nevezi magát (részben hogy nagyobb, illőbb legyen a kontraszt közte és a közvetlenül ezután megszólított nádor között), akinek fáradozásai bőséges jutalmat nyernek, ha tevékenysége akármilyen kis részben is hasznos lehetett a haza számára.77 Kevés kivé79