Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

I. Az irodalom ünneplése - Szilágyi Márton: Az Éneklő Borz avagy az irodalmi kultusz színe és fonákja. Irodalmi kegytárgyak ironikus árverése Kolozsvárott, 1995 decemberében

nyoznak is a feltételek: hiszen ezáltal a romániai magyar irodalmi élet egy generációjának a csoportként való hangsúlyosabb jelentkezése és csoportként történő intézményesülése hiúsult meg, s ennek feltehetőleg komoly következményei lesznek (illetve vannak) az egész regionális irodalmiság irodalomszociológiai tagoltságára.

Annál is inkább, mert az Éneklő Borz fellépése a romániai magyar irodalmi tradíciók átértékelésének szándékát is magában hordozta; nem véletlen, hogy 1993-as marosvásárhelyi felolvasásuk címe A Sütő volt; a címadó Láng Zsolt- írás később a Nappali házban is megjelent20. Ez a fontos szöveg ugyanabba az irányba mutat, mint Visky András2* és Salat Levente több egyéb írása22: a romániai magyar irodalom egyik nagyhagyományú, masszív önmetaforájának, a transzszilvanizmusnak a destrukciója felé23. Sokatmondó, hogy Kántor Lajos is mennyire e köré a probléma köré szervezte azt a rövidke, az Éneklő Borzot egyébként méltányló és elismerő cikkét, amelyben a Mikulás-fesztiválról számolt be: tehát ő is így értette a gesztust24. Az Éneklő Borz létrejöttét minden bizonnyal elősegítette a romániai magyar irodalomban kialakuló belső törésvonal, amely ugyan elsősorban az ideológiakritika keretében jelentkezett, ám erőteljes esztétikai implikációi is voltak: Cs. Gyímesi Éva 1985-ben elkészült, ám csak 1992-ben megjelent Gyöngy és homok című könyvére, illetve az ettől nem független transzszilvanizmus-vitára gondolok25. A vita részletes értékelése nyilván más összefüggésbe tartozik; feltűnő azonban, hogy mélyreható romániai és hazai recepciója mindmáig nem történt meg, annak ellenére sem, hogy a transzszilvanizmus kritikája a magyar nemzettudat bizonyos konstans toposzait (pl. a magyarság „kisebbségben" való létének állítását) is érinti26. Csupán azért érdemes mindezt most ideidézni, mert az Éneklő Borz képviselte irodalomeszmény és hagyományválasztás is ebben az értelemben polemikus: nem engedelmeskedik a szolgálatelvűként aposztrofált, kollektivista romániai magyar írószerepeknek.

Az árverést megelőző kiállítás egyik, számomra legemlékezetesbb darabja példázza ezt talán a legjobban. Kányádi Sándor öltönyét ugyanis egy próbababára igazították rá a szervezők, ám ezzel nem elégedtek meg. A baba vállára ráakasztották - az árjegyzéket idézem - „Visky András szignált frízföldi kisebbségi disznóbőr-táskáját" és a fejébe nyomták „Kovács András Ferenc Jack Cole-sapkáját", értsd, egy baseball-sapkát. Sőt, rá akarták tenni Markó Béla szemüvegét is, csak ezt nem lehetett rögzíteni, így erről lemondtak. Vagyis előállt egy olyan fantomkép, amely szinte az ideáltipikus romániai magyar író idoljaként jelent meg - hiszen ne feledjük: ehhez az aktushoz véletlenül sem használtak fel olyan tárgyakat, amelyet magyarországi vendégeiktől kaptak. Egy személyiség nélküli, kizárólag tárgyakkal jelzett személyiség körvonala alakult így ki, vagyis diszparát elemekből összeálló egység jött létre, megfelelőjeként egy újraértelmezett hagyományszemléletnek: a megteremtett tradíció magabiztos tudása mutatkozott meg ebben a minden bizonnyal csupán rögtönzött, játékos ötletben. Az ironizálás ezen a ponton már határozott állításként is felfogható. Az a játék, amelyet az 1995 decemberi árverés jelent, így mélyül el: az irodalmi kultusz ironizálása összefügg a közvetlenül környező regionális irodalmiság kultikus elemeinek lefokozásával és reflexiójával.

61