Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

I. Az irodalom ünneplése - Fábri Anna: „Egykor regényhős voltam ... ". Az irodalom kultusza Krúdy műveiben

pedig mindenekelőtt fogyasztói körré lesz - közös és jól felfogott érdekből azonban mindahányan meg akarják őrizni, fenn akarják tartani az irodalom eszményire színezett múltjának (valamiféle elképzelt aranykornak) legalábbis az emlékét.

E törekvés megnyilvánulásaként az elbeszélő(k) és az elbeszélői szerepet időről időre átvállaló hősök gyakran élnek azzal az előadói fordulattal, hogy történeteik szereplőit irodalmi alakokhoz hasonlítják,10 illetve effélékkel azonosítják: A vörös postakocsi narrátora például - közvetve - Kolhaas Mihályhoz hasonlítja Bonifácz Bélát,1 xés azt állítja, hogy Rezeda Kázmér Thackeray egyik regényalakjának képzeli magát, Madame Louise Ivan Iljicsnek nevezi „ispánját",12 az őszi utazások Rezedája téli esteken Anyeginnek álmodja magát, s úgy beszél Al- vincziről, mint aki olykor Kárpáthy János szerepét játssza, máskor pedig irodalmi hősnőkhöz hasonlítja kedveseit.13 És vannak Krúdynak olyan művei is, amelyeknek főhősei hosszabb-rövidebb ideig emblémaszerűen viselik egy-egy közismert irodalmi alak nevét: Alvinczi időről időre mint Monte Christo tűnik fel, a Bukfenc idősödő férfihőse a Don Quijote nevet viseli, Pistolit14 vagy a Boldogult úrfikoromban szereplő Pista urat gyakorta emlegeti az elbeszélő Falstaffként.

Ezekben a regényekben számos más alakváltozatában is megjelenik az irodalom kultusza. A hasonulás vágya tombol például az olyan irodalmi férfiakban, akik a nagy elődök külsejét, gesztusait és attitűdjeit másolják: a pályakezdő, ifjú Rezeda például Bessenyei Györgyhöz, a Rezeda Kázmér szép életének egyik hőse Heinéhez óhajt hasonlítani/hasonulni. Előkerülnek azután olyan szent tárgyak, ereklyék is, mint Balázs Sándor köpönyege (Szilveszter kultikus ruhadarabja), amelyek az irodalom folytonosságát példázzák, másfelől pedig az irodalom szent múltjából való egyéni részesedés lehetőségét kínálják fel. És vannak kultikus összejövetelek is, amelyeket írók költők (olykor még az olvasók is) az irodalom ügyeinek szentelnek. (Ezek általában nagyon is köznapi, sőt közönséges színhelyeken zajlanak: legtöbbször kocsmákban.) Az irodalom áthatja a köznapi beszélgetéseket is, szerelmi légyottokon éppúgy szóba kerül, mint a nyilvános- házak szabadnapjain vagy csendesebb (vendégek nélküli) estéin.15

Általában szent helyekként tűnnek fel az irodalom hajdani műhelyei: a szerkesztőségi épületek, rég meghalt írók otthonai, házai, a Belváros, a József- és Terézváros utcái egykor (tegnap, tegnapelőtt) élt írók és költők lábnyomait őrzik, s az olvasónak meg kell éreznie, hogy Pest megszentelt város. Olyan (főként képzelt) múlt emlékeit őrzi, amely „a rajongás kora" volt, amelyben „a nemzeti álom" formálódott, s amelyben „Magyarhon Tündhérhon volt", s amelyben az irodalom, „a legszentebb művészet" nem volt áru.

Az íróhősök különös, groteszk-érzelmes kalandjai nagy nyomatékkai jelenítik meg, hogy a könyv, az olvasmány idővel nemcsak általános élettapasztalattá, hanem éppúgy személyes emlékké is lesz, mint minden más élmény. Nem ritka, hogy régi, kedves olvasmányok (az ifjúkor könyvei) felidézésével maga a csodálatos (naiv, rajongó) ifjúság elevenedik meg a hősök számára. Az irodalmi mű kétféle időt őriz meg tehát: keletkezése koráét és - sokkal erőteljesebben - az egyéni, a személyes olvasások idejét.16 Krúdy azt is közönsége tudomására hozza, hogy az irodalom, az irodalmi művek, az olvasás kultusza valójában a történeti és a személyes múlt egybemosódó kultusza. Az ifjúság, illetve régebbi korok tiszta eszményeinek ismételt átélése, de legalábbis felidézése. Az irodalom Krúdy szerint tehát az emlékezés különös lehetőségét kínálja fel: olyasmire segít emlékezni, ami valójában soha nem történt meg. Meglehet, ennek megmutatása, ironikus-patetikus, kegyetlen-érzelmes kifejtése is hozzájá53