Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

VI. Ünnepi alkalmak - alkalmi ünnepek - Botka Ferenc: Egy hiányzó kultuszhely: a sajtómúzeum

s maradéktalanul támogatták azt. A dolog azonban ennyiben maradt. Ma már csupán filológiai adalék.1 A hazánkban kiadott hírlapok demonstratív bemutatásának egyik első kísérlete 1887-re vezethető vissza. A nyomdászok egylete kezdeményezte, hogy ez év március 15-nek ünnepére készüljön kiállítás az ország sajtójáról. Az elgondolás méltó sikerrel zárult: több, mint 600 periodicu- mot tudtak összegyűjteni, s a nyomdászegylet több helyiségében mutatták be a nagyközönségnek.2

Kis jóindulattal azonban a gondolat megszületését közel két évtizeddel korábbra tehetjük. A Fővárosi Lapok 1871-es évfolyama ad hírt id. Szinnyei József, a neves bibliográfus és lexikográfus magángyűjteményéről, amely a magyar mellett több ezer osztrák, németországi, svájci, belga, dán, holland, svéd, norvég hírlapot tartalmazott - Európa szinte minden országából, de magáénak mondhatott számos szórvány lapot Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából is. A lelkes ismertető kimondva-kimondatlanul a gyűjtemény nyilvánossá tételét szorgalmazta.3 Jegyezzük meg: Id. Szinnyei József ekkor még a nemzeti biztosító társaság hivatalnoka. Igaz, a kor központi kulturális lapjában, a Vasárnapi Újságban már 1862 óta írja összesítéseit az ország sajtójáról, de ekkor még outsider. Csak 1872-ben lesz segédkönyvtáros,4 s több mint egy évtized telik el, amíg 1884-ben eléri, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban megnyíljon az önálló Hírlaptár.5

Célbaértünk - mondhatnánk a következő évtizedek ismerete nélkül. Az országos, sőt európai hírű gyűjtemény egyesítette a magyarországi sajtó emlékeit. Kis megszorítással akár ki is lehetne jelenteni: létrejött a magyar sajtómúzeum alapja. Id. Szinnyei ragyogó kezdeményezéséből és legjobb követőinek: Ke- reszty Istvánnak, Goriupp Alicenek, Dezsényi Bélának áldozatos munkájából6 azonban nem lehetett múzeum. A gyűjtemény beleolvadt a könyvek áradatába. A könyvtár vezetésétől távol álltak a múzeumi megőrzés s legkiváltképpen az ahhoz kapcsolódó közművelődési elgondolások. Századunk második felében oly mértékig felerősödtek az irányában megnyilvánuló ellenérzések, hogy 1969- ben a gyűjtemény önállóságát megszüntették, s tartalmi feltárása is leszűkült.

Jövőbe tekintő terveinkben még visszatérünk a kérdésre. Ehelyütt maradjunk a végkövetkeztetésnél: a sajtó iránt megnyilvánuló ellenszenvnek köszönhetően id. Szinnyei nagyszerű kezdeményezése sem hozta meg az oly hőn óhajtott célt, a sajtómúzeumot.

 gyűjteményében rejlő lehetőségek szétfoszlása ismételten és hangsúlyosan fogalmaztatja meg velünk a kérdést: mi az oka a sajtó megőrzése iránti közömbösségnek, már-már érdektelenségnek?

A jelenség természetesen nem egyetlen okra vezethető vissza. Ám számbavételükkor, úgy gondoljuk, a legprózaibból kell kiindulnunk. - Más nyomtatványokkal szemben a sajtó - s különösen a napilap - a legsilányabb papíron készül. S ezt valahogy jogosnak is érezzük, hiszen napi igényeket elégít ki. Az általa közvetített hírek másnapra már elvesztik érdekességüket; a hírt és közvetítőjét ezért eldobják s a legkülönbözőbb tized-, huszadrangú célokra, mondjuk gyújtósnak használják; vagy jobbik esetben összegyűjtik és a MEH-be viszik, hogy zúzdába kerülve újra papírt készítsenek belőle. Korunk emberének leleménye e tekintetben eléggé leszűkült a század elejéhez képest, amikor az újságpapír méltatlan végének szinte átláthatatlan gazdagságát alakította ki a leleményes olvasó. Nem lényeges, mégis érdemes a kérdéskörre néhány mondatot szentelni, annál is inkább, mivel egy korabeli újságcikk tárgyszerűen - s egyben szórakoztatóan is eligazít bennünket ebben. Felsorolása szerint 1912

286