Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
V. Írói évfordulók - Kelevéz Ágnes: „Keletről jön a fény". Politika és műértelmezés egy Babits évfordulón
Kelevéz Ágnes „KELETRE, KELETRE" POLITIKA ÉS MŰÉRTELMEZÉS EGY BABITS ÉVFORDULÓN Babits fogadtatását és utóéletét elemezve Kardos Pál 1972-ben megjelenő monográfiájában a következő alcímmel látta el a befejező fejezetet: Dicsőítés és ócsárlás. Bár kétségtelenül retorikai túlzás azt állítani, hogy elemző szó nem született műveiről a kortársak tollából, hanem csak „dicsőítés", de huszadik századi költőink közül kétségtelenül Babits az, akinek kritikai értékelésére paradox kettősség jellemző. Hiszen már szinte életében elindult szakralizálódásá- nak folyamata, valamint ezzel párhuzamosan - szinte egyedülálló módon - rendkívül erős ellenkultusza is kialakult. Talán éppen ebben a kettőségben ragadható meg az ok, ami a körülette viharzó érzelmek intenzitását magyarázza. Ugyanis az ellene induló heves támadásoknak gyakran éppen az volt az alapja, hogy a költő kiemelkedő értékét a kortársak az irodalmi kánon részének tekintették, s vagy ezt akarták szobordöntögető indulattal kétségbe vonni, vagy ehhez a vezető helyhez képest marasztalták el cselekedeteit, döntéseit. A helyzetet a Baumgarten kuratóriumban betöltött szerep tovább bonyolította, hiszen egy virtuális költői tekintély, melynek hitelét csak a művek minősége, a felhalmozott tudás adhatja meg, egy adminisztratív és pénzügyi döntési gépezet részeként is érvényesült. A poéta doctus tiszteletreméltó véleménye megfellebbezhető, beperelhető, kifütyülhető kurátori, bírói döntéssé vált. A csonttörő hadakozások tehát magas értékszintről indultak ellene, s nemcsak irodalmi nímandok kezdeményezték, hanem- ahogy Illyés fogalmazott 1961-ben - „kebelbelitől, ügyértőtől" is érkeztek az ütések. „Az iskolát a hangra a Filozopter az irodalomban nyitotta meg" - folytatja Illyés híres cikkében,1 amikor Babits halálának 20 éves évfordulójáról emlékezett meg, és az ötvenes évek szektás kritikai élete után először emelt nyíltan szót méltó értékelése érdekében. Illyés Szabó Dezső támadásától kezdve József Attila pamfletján át saját koráig látta húzódni az utat, mely Babits esztétikai értékelésének keserves kálváriájává vált. A József Attila kultusz kialakulásának részeként Tverdota György is részletesen elemezte a folyamatot, ahogy József Attila megdicsőülésével párhuzamosan Babitsot bűnbakká bélyegezték, és bűnösnek találták abban, hogy a fiatal költőtárs öngyilkosságot követett el. E negatív szerepkijelölés ekkor együtt járt Babits költőfejedelmi rangjának meghagyásával. Ám az a szélsőségesen indulatos hang, amelyet megütöttek vele szemben, olyan légkört teremtett, hogy még halála kapcsán is, az elemi kulturális szabályokat, a kegyelet hagyományát figyelmen kívül hagyva alpári cikkek jelenhettek meg róla. Mindez 1947 után könnyen nyüó lehetőséget adott arra, hogy (ekkor már masszív hatalmi alapon) a Révai József által felvázolt Petőfi-Ady-József Attila fővonal ideológiai konstrukció részeként Babitsot, és vele együtt a Nyugat úgynevezett „esztéta szárnyát", kiszorítsák az irodalmi élet peremére. Mindhárom jelszóvá merevített alkotóval kapcsolatban — a dogmatikus koreográfia előre megszabott rendje szerint — külön-külön súlyos bűnökkel vádolták meg 237
