Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

IV. Ünnepi hagyományok születése - Andor Csaba: A gondolkodó kultusza. A korai Madách-kultusz

esztendő alatt már nem tudott okozni, azért annak a várakozásnak, amelyet az olvasóközönség támasztott vele szemben, többé már - minden igyekezete ellenére - nem tudott megfelelni: a későbbiekben egyetlen olyan művet sem mutatott fel, amely elnyerte volna akár a nagyközönségnek, akár valamely bíráló- bizottságnak a tetszését.

Azt, hogy a szerző többek között csalódást is okozott, félreérthetetlenül jelzi, hogy a későbbiekben elterjedt az a mítosz, amely kétségbe vonta a főmű szerzőségét, s nem neki, hanem a sztregovai tiszttartó fiának, a költőt ifjú korában ügyvédi vizsgáira felkészítő Bory Lászlónak tulajdonította Az ember tragédiáját. A két jelenség közti kapcsolatot jól mutatja egy 1932-ben Harsányi Zsoltnak írt levél, amelynek szerzője úgy érvel, hogy az a Madách, aki a - levélíró szerint minősíthetetlenül gyenge - verseket írta, nem írhatott olyan remekművet, mint Az ember tragédiájaP Az ellenkultusz keletkezésének időszakát nem ismerjük, tény azonban, hogy a múlt század utolsó évtizedében már meglehetősen elterjedt lehetett Nógrád megyében, mivel Palágyi Menyhért monográfiájában külön értekezik a Bory-mítoszról, nem kevesebbet állítva, mint hogy maga Mikszáth Kálmán is a legenda terjesztői között van.6 De talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy Madách kultusza és ellenkultusza - jóllehet elterjedtségében és intenzitásában nagyságrendekkel múlja felül az előbbi az utóbbit - gyakorlatilag egyidőben keletkezett. E feltételezésre az ad alapot, hogy közvetlenül a Tragédia megjelenése előtt, 1861 végén hal meg Bory László, méghozzá úgy, hogy irodalmi ambícióit sokan, műveit azonban annál kevesebben ismerik. Palágyi szerint Jeszenszky Danó padlása még a kilencvenes években is tele van Bory-kéziratokkal, amelyek közül egyetlen egy jelent meg eddig, az is csupán azzal a céllal, hogy az ellenkultusz terjedését mérsékelje.7

De térjünk vissza egy pillanatra még a megjelenés körülményeihez! Azt gondolhatnánk, hogy a reklámhadjárattal felérő propaganda után 1862. január 12-én végre kézbe vehette az olvasó a remekművet. Nos, nem egészen így történt. Az ember tragédiája afféle „belső kiadvány"-nyá vált, amelyhez csak kevesen juthattak hozzá, a könyvüzletekben pedig éppenséggel senki sem. Az történt ugyanis, hogy a könyv a Kisfaludy Társaság pártoló tagjainak illetményköteteként jelent meg, ami ugyan elvben nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ahhoz más is hozzájusson, ám mint Aigner Lajos az 1861-iki magyarországi könyvészet c. ismertetőjében a könyvészeti leírás után lakonikusan megjegyzi: „Nem árultatik."8 A kulturális hiánycikkek lélektanát ma már persze eleinknél jobban ismerjük: egy mű felértékelését kevés dolog segíti elő olyan hatékonyan, mint ha nehezen hozzáférhetővé tesszük; így válik az alkotás - az intimitás révén - „igazi" értékké, amelynek megszerzéséért komoly erőfeszítést kell tenni, s aki belemegy ebbe a csapdába, az a kognitív dinamika elméletének értelmében - ha konzekvens akar maradni erőfeszítéseihez - nem is tehet másként, mint hogy nagyra értékeli azt, amiért oly sok időt, energiát, esetleg komoly összeget is áldozott.

Az ember tragédiája egyébként a negyedik olyan önálló kiadvány volt a szerző életében, amely részben vagy egészében az ő nevéhez köthető. Az első, a Lant-virágok címen 1840-ben megjelent verseskötet, ugyancsak „belső" terjesztésű volt; Bérczy Károly szerint a szerző osztotta szét barátai, ismerősei között. (A könyvszakma ismerői szerint ritkasága csak a Lúdas Matyi első kiadásához mérhető.) A második egy aprónyomtatvány, amelyet 1861. március 12- én nyomtak Balassagyarmaton Politikai hitvallomás címmel: ez Madách választási röplapja, amelyet értelemszerűen ugyanúgy a szerző osztott szét „hívei"

206