Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Hász-Fehér Katalin: A keszthelyi Helikon-ünnepség a XIX. század elején
Hász-Fehér Katalin A KESZTHELYI HELIKON-ÜNNEPSÉG A XIX. SZÁZAD ELEJÉN Görög Helikon - római Parnasszus A Realenzyklopädie der klassischen Altertumswissenschaß „Parnassos" címszavának szerkesztője, Johanna Schmidt a Helikon és a Parnasszus hegyének ókori motívumtörténetét vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a görög kultúrában az ember művészi és szellemi teremtőképességének legmagasabb értékeit a két helyszín közül az utóbbi képviselte: a Parnasszus neve a költészettel, s ezenbelül is egy szűk költői elit válogatott társaságának fogalmával volt azonos.1 Elisabeth Schröter, aki azóta monográfiát szentelt a Parnasszus-motívum Raffaelo előtti jelentésvizsgálatának, úgy látja, hogy fenti állításait kutatóelődje nem ókori, hanem későbbi, főként a reneszánsz- és a humanizmus idejéből származó szöveg- és képanyagból olvasta ki.2 Schmidt interpretációja Schröter szerint leginkább a Raffaello-freskó költői társaság-ábrázolására és művészetértelmezésére hasonlít, amelyben több, a római költészetben már összekeveredő motívumkomplexum jelenik meg: a zenélő Apolló a kilenc múzsával, a virtuális életterüket képező hegy babérfákkal és forrással (a Parnasszus hegyeként és a Helikon-forrásként Raffaello első életrajzírója, Vasari azonosította be őket), végül a hozzájuk csatlakozó költők, akiknek megnevezéséről Vasari freskóleírása óta tartanak a viták.3 Raffaello: Parnasszus. Stanza della Segnatura ffeskója, Vatikán 173
