Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, identitás, legitimáció
más, mint ami alkotójuk életművéből következik, a kultikus megértés mindig túlbeszél65 rajtuk. Nagyon tanulságos ebből a szempontból is Kazinczy viszonya Csokonai költészetéhez. A Csokonai-versek tervezett átírásának és a javított Csokonai kanonizálásának a tétje nem kevesebb volt, minthogy Kazinczy saját irodalmi normáit igazolja általa és ne legyen hathatós ellenpélda a vele vitába szálló debreceniek kezében.66 A kultuszelemzések mind-mind arról tanúskodnak, hogy a személy csak alkalom valami más kifejezésére. A kultuszokban épp ezért az alkotók jellé stilizált alakjával találkozunk. Funkciójuk az, mint minden jelé, hogy valami másra utaljanak. Hol az írók és művészek jobb megbecsülésére hívnak, hol a politikai elit önaffirmációs aktusai, hol az irodalmi mezőben zajló hatalmi küzdelmek kifejezői s folytathatnánk. Olyan szimbolikus jelentések, melyek egyszerre adnak számot arról, hogy az alkotók és a művek mit jelentenek a résztvevők számára és egyszerre mondanak valamit arról a társadalomról, amely az adott jelentéseket létrehozta. A különböző kultuszok megerősödése vagy gyöngülése rendszerint a kánonok átrendeződésére utal. Mégis a kultusz jobban időhöz kötöttnek látszik. Ennek oka talán, hogy míg a kultusz társadalmi meghatározottsága, képviselőinek érdeke a szélesebb irodalmi közvélemény számára is sokkal inkább látható, addig a kánonok esetében rejtettebb, mondhatni rafináltabb. Irodalmi kultusz és legitimáció Az a tény, hogy a kánon mellet rekanonizációs törekvésekkel, a kultusz mellett ellenkultusszal találkozhatunk, egyértelműen ezek csoporthoz kötődésére utal. Szegedy-Maszák Mihály szerint a kánon „olyan értelmező eljárások rendszere, amelyek segítségével egy közösség fenntartja saját érdekeit."67 Ezzel egybehangzóan állapítja meg Aleida és Jan Assman: „Bei der kano- nistischen Warheit handelt es sich immer um eine Warheit für-eine-Gruppe."68 E meglátások éppúgy igazak a kultuszra is, hisz mi magyarázná a bálványrombolók azon törekvését, hogy a kultuszt társadalmi érdekek elleplezőjeként mutassák meg. Többen megfigyelték már a kultusz csoporthoz kötöttsége és a kinyilvánított normák egyetemes érvényűsége, abszolút szentségigénye közötti feszültséget. Vélhetően ez a feszültség kényszeríti leginkább legitimációs cselekedetekre a kultuszok irányítóit. A kultusz legitimitása a résztvevők számára lényegében támogatók hiányában is adott. Azzal, hogy csak az azonosulás lehetőségét kínálja fel a közönség számára, ki is nyilvánítja ezt. Még inkább nyilvánvaló ez, ha arra gondolunk, hogy a kultusz - ahogy már volt róla szó - a hit bástyái mögé bújik, vagyis kivonja magát az értelmi világok interszubjektív meghatározása alól. Épp ezért a kultikus nyelvhasználat eredménye üres beszéd. Ez azt jelenti, hogy a kijelentések érvényessége és az igazság nem az interszubjektivitás terében születik meg, hanem előre adott.70 Az üres beszéd uralmi beszéd. A kultusz papjai süketek minden más érve és meglátásra. Érvényesség és igazság, mint maga a kultusz is, önmaga által megalapozott, legalábbis az intézményesülés időszakától feltétlenül. Mert a Shakespeare-kultusz intézményesítésének irányítói vajon emlékeztek-e az eredetre? Emlékeztek-e arra a világosan megfogalmazott érdekre, amiért az irodalmárok és a művészek egy csoportja a Shakespeare- kultúszhoz fordult? Vagy a már állami-hatalmi legitimitással rendelkező Petőfi Társaság tagjai emlékeztek-e arra, hogy a kezdeteknél a hivatalos tudományos159
