Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, identitás, legitimáció

Irodalmi kultusz és kánon

Gondolatmenetünk e pontján célszerű kitérni a kultusz és a kánon viszonyának a kérdésére. A tisztánlátás meglehetősen nehéz, hiányoznak például az empirikus (pl. tankönyvek elemzése) kutatások. Ennek ellenére a téma érintése megkerülhetetlen, hisz a kettő szoros kapcsolata kimondatlanul is ott lapul kultuszkutatások értelmezési előfeltételei között. Ha a kánont úgy tekintjük, hogy azt határozza meg, „milyen kulturális termékeknek van meg nem kérdőjelezhető értéke valamely értelmezői közösség számára"54, akkor úgy tűnik, kultusz és kánon szinonim fogalmak. Ezt erősíti az is, hogy „a kánonok döntő szerepet játszanak a közösségek azonosságának" megteremtésében és fenntartásában.55 Ha viszont arról beszélünk, hogy kánon minden értelmezés szükséges feltétele, a kultusz viszont „elfedi a műveket"56, akkor nem fedi egymást e két fogalom, pontosabban a kultusz a kánon túlburjánzásának tűnik. A kánon megmerevedik, a kultusz önálló életet kezd. Ez az állapot a kultusz intézményesedési szakaszának feleltethető meg. Az is igaz persze, hogy nem minden irodalmi kultusz tekinthető feltétlenül a kánon megmerevedése termékének. De a kultusz és a kánon kapcsolta ekkor is megfigyelhető. Szemléletes példája lehet ennek a magyar Shakespeare-kultusz egyik fejezete. Dávidházi Péter alaposan feltárta, hogyan illeszkedhetett be „a normákat egyébként nem igénylő Shakespeare-kultusz"-ba a múltszázadközepi kiengesztelődés normája, vagy milyen világnézeti-esztétikai normák ütköztek a Shakespeare-drámák stilizációja körüli vitákban és a bálványrombolás időszakának szóváltásaiban.57

Anélkül, hogy részletesen vagy kielégítően megválaszolnánk a kultusz és kánon kapcsolódásának kérdését, szükséges e vonatkozásban - a továbblépés érdekében - néhány megjegyzést tennünk. A számos rokon vonás közül most a szempontunkból legfontosabbat emeljük ki. Ez pedig a kánon és kultusz szerepe az identitás megteremtésében és megőrzésében. Amit Alois Hahn mond a kánonról, ti. hogy a kanonizálás és az identitás korrelativ fogalmak58, a kultuszra is igaz. Gondoljunk csak arra, amit az életvilág kapcsán korábban mondottunk, hogy a kultusz az életvilág horizontjának megerősítésével ad lehetőséget a közösség és az egyének identitásának elnyeréséhez. Ugyan nem zárja ki sem az alternatív életvilágok létét, sem a saját életvilág időlegességé- nek tudatát, de a jelenségek és a jelentések hierarchiáját megteremtve egyrészt hol hallgatólagosan (az egész nemzetre érvényesnek tartja normáit), hol kimondva (mást nyíltan elutasít, kártékonynak nevez) érvénytelennek nyilvánítja azokat, másrészt zárójelbe teszi a történetiséget. E vonások részben abból következnek, hogy mind a kánon, mind pedig a kultusz miliő- és szituációfelettinek tudja magát59, részben pedig abból, hogy mind a két tudásközvetítő mód kizárólag a jelenből konstruálja meg a múltat, melyhez tárgyuk tartozik. A kanonikus ill. a kultikus érdek számára normáik és hőseik értéke, jelenó'sége és jelentése magától értetődő, sem időbeli, sem térbeli érvényessége nem szorul bizonyításra. Nemcsak a racionális ellenőrzésnek alá nem vethető érvelésmódjuk, hanem e természetes magátólértetődésük miatt sem lehet meggyőzni képviselőiket. E magá- tólértetődés csak egy módon, az azonosulással „látható be", akkor viszont nem megértésről, hanem csak a ricoeur-i értelemben vett közvetlen tudatról60 beszélhetünk, hisz hiányzik az önmegértést lehetővé tevő másság megtapasztalása. Ami pedig a történetiség kérdését illeti, a kanonikus és a kultikus érdeklődésben „a múltnak mint múltnak nincs helye"61. A tradíció, aminek örököseként fellépnek, a jelen perspektívájából megrövidített. A kánon és a kul157