Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, identitás, legitimáció

átívelő érvényessége minden kultusz axiómája. Ezt főleg az értelmezések ismétlődésében, változatlanságában, s így kiüresedésében ragadhatjuk meg leginkább.25 A másik szintet a kultusz papjai legitimitásának a kérdése képezi. Főleg itt találkozhatunk legitimációs törekvésekkel, hisz a vezetők legitim volta nem feltétlenül olyan egyértelmű, mint a hagyományról vélik. Itt ugyanis kérdéses az, hogy kié is ez az igazi hagyomány, ki értelmezi helyesen a ránk hagyományozott szövegeket. A harmadik szinten találkozhatunk a különböző kultuszok ill. az általuk képviselt értékek hatalmi-politikai kisajátításával. A sok idézhető példa közül most Takács Ferencnek, az 1989-es Irodalom és kultuszképződés c. konferencián elhangzott előadásának egyik passzusára utalnék, ahol arról beszélt, hogy az ír kultúrpolitika egyre erősebb érdeklődést mutat a Joyce-kultusz „hasznosítása" iránt. Azért említettem épp ezt a magyar irodalmi kultuszokhoz képest mindenképp játékosabb és ezoterikusabb kultuszt, mert jól megvilágítja, hogy a hatalmi kisajátításnak nincsenek korlátái. Hogy a politikai-hatalmi legitimációs törekvések számára mennyire fontosak lehetnek a kultuszok, jól mutatja a losonci Kármán-kultusz is. Itt a semmiből is létrehozták, pedig még a kultusz hiányzó hősét is meg kellett teremteniük.26

A legitimáció elválaszthatatlan az identitás kérdésétől. A kultusz ugyanis azzal, hogy normatív módon definiálja az érvényes tudást, egyben ki is jelöli annak határait, pontosabban világossá teszi a közösséghez tartozás feltételeit ill. más közösségekhez való viszonyt. Vagyis megteremti a közösségi és az egyéni identitás keretét. Az, hogy a kultuszok csak az azonosulás/elutasítás lehetőségét kínálják fel, egyértelműen affirmativ, az identitás megerősítését szolgáló funkciójukról tanúskodik. Legitimáció és identitás kölcsönösen egymásra vannak utalva. Minél biztosabb egy-egy kultusz legitimitása, annál szilárdabb talajt biztosíthat az identitás számára, s fordítva. Sőt számos elemzés igazolta, hogy a kultusz a legtöbb esetben nem a középpontjában álló irodalmi alak, vagy munkásságának kultusza, hanem önkultusz, tehát valóban az identitás megerősítésére szolgáló eszköz. A Kazinczy-ünnepen éppúgy a közönség volt az ünnepelt27, mint a Kármán-28, a Gyóni-29, vagy a Csokonai-kultusz30 esetében. A kultusz papjai és az egész kultikus közösség élő jellé változnak, a jelentett részévé válnak. Azt a tér- és időkoordinátákkal meg nem határozható helyet jelölik, ahol megmutatkozhat a nagyság, ahol az arra érdemesek találkozhatnak vele. Az irodalmi rítusok és szertartások szakrális jellegének hangsúlyozása azért különösen fontos a résztvevők számára, mert „a megszentelt rítusok az értékeket nem szubjektív emberi választásokként mutatják be, hanem mint az ilyen vagy olyan módon strukturált világon belüli élet szükségszerű velejáróit"31, így a kultuszok papjai is kiválasztott, elhivatott, a közösség képviseletére alkalmas személyként jelenhetnek meg. Ezért van aztán az is, hogy a leghétköznapibb társas összejövetelek és felolvasóestek is ünneppé emelkedhetnek. A Kisfaludy Társasághoz közel álló debreceni Csokonai Kör iratanyagában számos jegyzőkönyv tanúskodik arról, hogy a közönség a legmindennapibb alkalmakon is a legmagasabb áhítatban olvad eggyé.

A legitimáció-identitás-önlegitimáció és a kultusz-önkultusz összefüggéseiről legszemléletesebben talán a retorikai nyelv mindenféle más beszédmódot kiszorító és mindenféle műfajt leigázó hatása tanúskodik. Jellemző adalék, hogy a Kisfaludy Társaság értelmi kiüresedésével (Sinnverlust) párhozamosan nőtt a retorika fontossága, Beöthy Zsolt élete végére talán nem is volt képes másra, mint szónoki beszédre.32 A fenti összfüggések elég hátteret adhatnak ahhoz, hogy megértsük, az irodalmi kultuszokban miért burjánzik el ennyire a retori153