Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Szabó G. Zoltán: „Névben él csak". Ünnep a Hymnus keletkezésének századik évfordulóján
tása nyomán némiképp megoszlott az ún. közvélemény, s mindezt árnyékolta vagy inkább csak befolyásolta a vesztes háború okozta bizonytalanság, zavar, az útvesztés szorongása. Magára az ünneplésre csak jóval később, június 10-én került sor. Ennek a késésnek okát nem ismerjük. Lehetséges, hogy Petőfi születésének századik évfordulójára való emlékezés túlságosan közel hozta volna a két ünnepet, s a protokoll szempontjából nem elhanyagolható - melyik jelentősebb - kérdését is elkerülhették, de az is feltételezhető, hogy néhány lap januári megemlékezése nyomán született meg az országos, reprezentatív ünneplés gondolata, s a szervezési, előkészítési munkák miatt került sor a júniusi időpontra. Azért látszik ez a feltételezés valószínűnek, mert ezeknek a megemlékezéseknek alaphangja, szelleme a politika számára is kiaknázható lehetőséget kínált. A lapok közül a keresztény politikai napilapként hirdetett Nemzeti Újság a szokásos megemlékezések hangján közölt szakszerű ismertetést a Hymnusról, mely fölidézte Erkel ihletadó pozsonyi harangjait, s azzal a retorikai fordulattal fejeződött be, hogy „Amikor költeménye utolsó sorát pa- pirra vetette, s aláírta a dátumot, nem sejtette, hogy a nemzet imáját írta meg."3 Ugyanakkor Milotay István lapjának, a Magyarságnak Százéves a Himnusz címmel megjelent írásában, melyet a napilapok általános gyakorlatának megfelelően a szerző megnevezése nélkül közöltek, (és az Élet című hetilap megemlékezésében) viszont már felismerhető az a Leitmotiv, mely az aktuálpolitikai döntésre is befolyással lehetett. Rövid, ráhangoló bevezetés után a következőket olvashatjuk: „A magyar nép százados zivatarai újultak meg mai sorsunkban újra, és a százéves Himnusz nehézkes gördülésü strófái a mai időben újra időjükre találtak. [...] Vegye elő a mai magyar, aki háboruelőtti iskolákban, sorsunk kerekének fentjáróbb szakaszaiban rendszerint lélektelenül tanulta meg és a nemzeti ünnepeken hétköznapivá szokta meg a Himnusz versszakainak elfakult történelmi arcképcsarnokát, vegye elő ma újra a Himnuszt, járuljon ma végig sorban e régi fekete magyarviseletü strófák előtt, nézzen a szemükbe - és döbbenve tapasztalja, hogy e sötét apai szemek ma fölidézőn rápillantanak, ajkuk megszólamlik, a hétköznapi viseltességüvé nyűtt és tudatalattivá porosodott szavakból vér buggyan föl, tetemrehivó sorok lihegnek belőle arcunkba, megujhodott fájdalmak markolnak belőle a szivünkbe." Hasonló szellemű a szintén idézésre méltó befejezés: „Kell ma nekünk a Himnusz töre- delme, Isten előtt való megalázkodása és kell újra az a forró, szenvedélyes jövőért esedezés, ami száz évvel ezelőtt a nemzet akkori élő lelkiismeretét, a szentéletü közvetítőt a mi történelmünk frontja előtt istentiszteletet tartó papként nevünkben Istenhez szólaltatta. Kölcseynek a jelen látására csak fél szeme maradt, másik szemét, mint Homéroszét és Miltonét, a mult és jövő látására rendelte az a gondviselés, mely őt hozzánk küldötte. Úgy érzi szemünk, hogy ez a szeme a mi mai szemünkbe is belelátott. Elborulást, de azon túl dacos jövőbe tekintést is lásson ma benne."4 A felhang tekintetében az idézett írással rokon, de a periodikum szellemének inkább megfelelő, szépírói igényekkel készült az Ervin szerzői álnéven közölt megemlékezés az Elet című katolikus szépirodalmi hetilap január 28-i számában, A százéves Himnusz otthonában címmel, mely azért is méltó a figyelemre, mert ebben a hetilapban Karinthy, Krúdy, Kosztolányi, Sík Sándor művei is megjelentek. Ebből szintén a karakteresebb szövegkorpuszokat idézzük: „Látom ismét a hipokondria sötétségében elbágyadt alakodat, arcod rejtett, sápadt szenvedését, félszemed komor, örömtelen borongását, melybe csak néha villámlik fel egy-egy önkínzó hangulatod alól felszabadult, szűzies pompájú lélek-fény. [...] És ekkor meglebbenti sejtelmeid 143
