Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Dávidházi Péter: Irodalomtörténet és ünnepi beszéd

ba véve a magyar földön írott munkákat, azt bebizonyítandó, hogy nem annyira elmaradott és eleve tudományra alkalmatlan náció lenne a magyar, hanem a külföld tudatlansága okozza ezt a téves beállítást. Reimmann (és mások) lebecsülő véleményének serkentő hatása volt a magyar irodalomtörténet-írásra, de hogy az elmaradottság vádjával szembeni apologetikus önvédelemnek ez a hamarosan tudat alatt rögzülő) lélektani kényszere hosszú távon egyértelműen hasznos volt-e, az máig vitatható kérdés. Már ekkor előrevetítette az árnyékát az a veszély, hogy a közösségi önigazolás igyekezete esetleg gátolni fogja a kulturális örökség kritikáját, az érdemtelenebb teljesítmények kirostálását. A XVIII, században persze még nem magyar sajátság volt a vindicatio kényszere; Reimann műve maga is a vindicatio szándékával íródott, s ekkor még német, angol és francia szerzők versengve bizonygatják, hogy kultúrájuk nem alább- való egymásnál. Európa nagyhatalmú nemzeteinek tudományai azonban viszonylag gyorsan kinőtték ezt a gyermekbetegséget, nálunk azonban mintha máig megmaradt volna rá a hajlam s az irodalomtörténetben és kritikában máig gyakran láthatók az elmaradottságtól való görcsös félelemnek s a kisebbrendűségi érzésnek ki-kiújuló tünetei. Ezek is okozzák, hogy míg a XIX. századi német irodalomtörténetírás Gervinusnál ideológiai értelemben (Rainer Rosenberg terminusával élve) Oppositionswissenschaft8 lett, nálunk a tudományágat ugyanakkor megalapító Toldy Ferenc (1805-1875) óta (ha alkothatok ennek analógiájára egy német szót) sokkal inkább Affirmationswissenschaft. Fiatalkori levelezése tanúsága szerint Toldy az 1820-as években egyaránt szégyenkezett a magyar irodalom korabeli elmaradottsága miatt a német, angol és francia irodalmakhoz képest, de legalább annyira amiatt is, hogy a nagy európai nemzetek írói és tudósai mennyire kevéssé és rosszul ismerik a magyar irodalom történeti értékeit. Ezért a fiatal Toldy, aki Franz Karl Joseph Schedelként látta meg a napvilágot, magyar érzelmű, de németajkú szülők gyermekeként, s iskolában tanult meg magyarul, 1827-1828-ban már német nyelvű bevezető tanulmánnyal ellátott szöveggyűjteményt adott ki Handbuch der ungrischen Poesie címmel, melyben a műveket magyar eredetiben és német fordításban közölte, hogy a külföldet (és a magyar irodalom iránt közönyös hazai rétegeket) megtérítse a magyar irodalom ügyének. Későbbi nagy irodalomtörténeteiben ez a térítő és igazoló szándék kritikai szellemmel párosult, s korábbi történeti korok irodalmi műveinek egyszerre figyelte művelődéstörténeti értékét és (a romantika korából visszavetített normák alapján) esztétikai fogyatkozásait, irodalomtörténész-utódainál azonban a kritikaiság mindinkább háttérbe szorult a vindi- katív funkció mellett. Ugyancsak Toldy adott legnagyobb hatású példát a magyar irodalomtörténet-írás eredetmondai retorikájára: a közösség nevében való megszólalás többes szám első személyű beszédmódját, genealógiai metaforáit („eleink", „őseink", „apáink"), szakrális metaforáit (a mű mint haza oltárára hozott áldozat, a költő mint vértanú). Jellemző, hogy a németajkú szülők gyermeke a magyar nyelvet már A' Haramják-fordítás (1823) utószavában mint „az őseinktől kapott kincset"9 említi. Az irodalom metaforikus szakralizációja nem Toldy találmánya; mestereitől (Kazinczytól, Virágtól, Kölcseytől) vette át az irodalomról szóló beszédnek (és gondolkodásnak) ezt a módját, mely azután az ő tartós tudósi presztízse nyomán vált az irodalomtörténet-írás retorikai védjegyévé. A tőle öröklött retorika azután Beöthynél még szónokibbá válik, s ezáltal alkalmassá a millenniumi ünnepség díszítésére. Az ő tanulmányainak már címe sem a magyar költészetről, irodalomról, kultúráról beszél, hanem „költészetünkről", „irodalmunkról", „kultúránkról", s ez a formula egé140