Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepségek nyelvhasználatához
S könny, vér, veríték, mit hullattatok, E kéjérzetben mind mind visszatérul! Kazinczy egy volt e dicsők közül.." ráadásul olyan egy, ki már ifjúkorában így szólt: „népemnek tűz-oszlopa legyek."10 A tűzoszlop képe aztán máshol is sokszor előfordul: Toldy Ferenc sem elégszik meg azzal, hogy nagy beszédének elején így szól: „S íme, jött Kazinczy, s legott korának vezető lángoszlopa lett", a beszéd végén még egyszer visszatér ugyanehhez a képhez, szólván: „ő vala ama lángoszlop, melytől a legnagyobbak is világot s ihletet vettek"11, s Lévay József is e képet alkalmazza a nyelvújítás ellenzőinek rovására: „Kazinczy mint egy lángoszlop álla előttük a sötétben, mutatván nekik, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Valóban prófétai ihlet lakozék benne"12. A Mózes-alaknak egy másik allúziója, az égő csipkebokor fordul elő - Oláh Károly versében: „Es íme, mint a napvilág fényhírnöke, Mint hajdan az égő csipkebokor tüze, Kazinczy Ferencnek hatalmas szelleme A nagy sötétséggel meg-összeütköze!"13, s megint másik Erdélyi János beszédében, aki, intvén a nemzetet „az Istentől hagyott küldetésnek feledése" miatt, az adott helyzetet így jellemzi: „mint a verestenger, melyen átmenve az Ígéret földe kínálkozik Izráel fiainak"14. A példák sorát még hosszan folytathatnánk. A Mózes-példázatot Kazinczy, mondhatnánk „természetesen" magának köszönheti. Hiszen Kempelen Győző (az ünnepségsorozatnak talán leghívebb és legprecízebb krónikása) nagy albumának mottójául magának Kazinczynak egyik híres versét teszi, a szent ügy érdekében enyhe kegyes csalást alkalmazván, mikor mindazt, amit Kazinczy eredetileg az elődjének tekintett Ráday Gedeonra írt, a szerepvers műfaj-konvencióiból következően egyes szám első személyben, azt egyenes önvallomásnak vagy önértelmezésnek veszi, idézvén: „Én újabb Mózes voltam, s népemet / Kihoztam a rabság hajlékiból./. Az új törvénynek kettős érctábláit / Lehoztam a Parnassz szent béreiről...", stb. A kérdés itt, e biblikus allúzió kapcsán most nem az, hogy Kazinczy vajon mennyire volt hajlamos a költészetet kultikusan szemlélni (egyébként azt hiszem, ő már életében a modern irodalmi kultusznak egyik kulcsfigurája volt, mind önmagát, mind példaképeit és ideáljait tekintve, s ilyirányú gesztusai részletes elemzést is igényelhetnének!), hanem az, hogy az utódok miért épp e Mózes-képet óhajtották az ő figurájára és szerepvállalására applikálni, s mit láttak vagy mit nem láttak benne ahhoz, hogy épp e prófétát véljék leginkább rokonául. Mert hogy az azonosítás nagyon régi és mély, azt sok tényező bizonyítja, elsősorban az, hogy rögtön Kazinczy halála után megfogalmazódik, s talán a legnagyobb hatású szónok ajkán: azaz Kölcseynek sokszor újraközölt s nagyon elterjedt, 1832-ben tartott akadémiai emlékbeszédében. Kölcsey ugyanis, ha a nevet nem mondja is ki, nyilván Mózesre utal, mikor így szól: „Eszköz volt ő is a sors kezében: izzadott ő is azért, aminek gyümölcseit aratni más fogja; félszázadig küzdött a pusztában, s egy messze pillantás az ígéret földébe lön minden jutalma."15 A legvalószínűbb feltételezés az, hogy az egész Kazinczy-mitológiának azért volt szüksége a törvényhozó próféta illetve a népvezér (a bujdosásban a lelket és az ígéretet őrző népvezér) figurájára, hogy a történeti szerep patetikus 112
