Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

II. Ünnep és nyelv - Ratzky Rita: „Te, lelkemnek megmaradt fele". Jókai emlékbeszédei Petőfiről

latának a leírásához, kilép a szakírói nyelvi szövegből, és költőként-íróként szövegez: „Ugyanaz a lant ellopta a villámtól a dörgést s a csalogánytól a kéj- sirást. Átkozódni tudott, mint egy daemon, és áldani, mint egy angyal. Mint a vadvirágok a monumentális romok boltiveit, úgy repesik körül a szerelmi dalok folyondárjai azt a romjaiban is bámulatos építményt, melyet Petőfi honszerelméből emelt. Annyiféle virág, a hány indulatot teremt ez az istenekkel együtt uralkodó érzés: a szerelem. - A napsugár nem törik annyi színre, a hányat e költői lélek szerelemlángja szertelövell: a boldogságtól a kétségbeesésig, a haldokló vágytól a kitörő dicsekedésig, s a földi kéjtől a mennyei üdvig. - Ugyanaz a megfékezhetetlen daemon, ki trónokat ostromol és lánczokat tördel szét, ott térdel imádott bálványa előtt, megkötve egy hajszál selyemfonatával, s kinek az egész nagy világban nem volt eltérése: el tud veszni önkényt, ebben a maga teremtette kis világban." (ELŐSZÓ XIX, közel azonosan EMLÉKBESZÉD 396-397.) Ez a költészet a világ teljességének a kifejezésére irányul, bejárja az univerzumot és önmagát, feloldódik egy másik lényben.

Forradalmi verseiről azt írja, hogy a költő eszméi nem voltak romantikus képzelgések, „nem is majmoló utánzása más nemzetek észjárásának" [...] Készen voltak ezek az eszmék mindenkinek a szivében." EMLÉKBESZÉD 393-394.) E véleményével eltér a Jókai-kortárs irodalomtörténészek legtöbbjétől, de még a XX. századi Horváth Jánostól is, akik a költő forradalmi műveit tartották esztétikailag a legkevesebbre.

Jókai stílusa a Petőfiről szóló publicisztikai írásokban patetikus, ezt az emlékbeszéd műfaja szinte kötelezővé teszi. A romantika prózanyelve uralkodik nála, amelynek egyik fő sajátossága a képes beszéd, különösen metaforákban bővelkedik. A terjedelmes bekezdés gyakran kezdődik egy rövid, állítást tartalmazó, kissé meghökkentő kijelentéssel, majd többszörösen összetett mondatokba foglalt bizonyítás következik, melyben gyakran él a tagadó formával. Lexikájába gyakran beépül a Biblia nyelve, ami harmonizál az emlékbeszéd nyelvével. Az Előszó IX. fejezetében Jókai felidézi két kis írását, amelyek még Petőfi életében jelentek meg a költőről. Az Összes Költemények Jelenkor-beli beharangozásakor, 1847 márciusában írja: „Nem hiszszük, hogy legyen magyar, ki Petőfit, a lélek szabadsága szent eszméinek apostolát ne ismerje:" Ő írja le először Petőfivel kapcsolatban az apostol szót.

Dolgozatomat azzal indítottam, hogy Jókai a Petőfi-kultusz megalapozója. Nemcsak róla szóló szépirodalmi és publicisztikai írásaival, hanem azzal a ténnyel is, hogy az 1876-ban megalakuló Petőfi Társaság első elnöke lesz. Közgyűlési beszédében így foglalja össze maga és mindannyiunk számára Petőfi „végrendeletét": „Petőfi nem volt kizárólagos jellem. Szerette az egyenröptű szellemeket, az idegen nemzetben is: Berangerban a franciát, Shelleyben az angolt, Heinében a németet (teljesen bírta mindegyik nyelvét); szerette a megelőző kornak íróit, Vörösmartyt, Csokonait; szerette a vele egyívásúakat; szerette azokat, akikben a jövő kor új költő ivadékát látta.

Ez a jogfolytonossága a költészet alkotmányának, ez az összekötő lelkesülés a múlt és a jövő között, ez a féltékenység nélküli hírre törekvés, a klikk-uralom nélküli szövetség a talentumok érvényesítésére, tovább fejlesztésére: ez a Petőfi hagyománya."^2

107