Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
ALBRECHT BETZ: Avantgarde, forradalom, restauráció. Heinrich Heine Liszt Ferencről
bizonytalanságért... évszázadunk beteg, s vele együtt mi is, és a szegény zenész a legkevésbé felelős mindezért..." 3 A Musikalische Saison in Paris 1841 (Az 184l-es párizsi zenei évad) című írásában Heine az időközben „nyugodtabbá vált" Lisztet már zseniális, Chopint is felülmúló zongoristaként dicsőíti: „a zongora eltűnik és a zene kibontakozik". Másrészt Liszt elkezdett Heine-verseket megzenésíteni; ezen darabokat másokkal együtt egy kötetben jelentette meg, melynek Heine leghíresebb verses gyűjteményének címét adta: Dalok könyve. Az 1844 áprilisában a párizsi zenei évadról szóló cikk miatt, melyben Heine Lisztet állítja a középpontba, szakításra került sor. Ez egy nyelvi remeklés, amellyel Heine a liszti előadás lényegét, a nagy retorikai gesztust pazar rosszindulattal, nyelvileg utánozza: a közönségnek elkötelezett nagyvárosi újságíró ezen grandiózus karikatúrában a virtuóz előadóművészre összpontosít és mindezzel Lisztnek pokoli reklámot is teremt. „Igen, itt van, a mi Liszt Ferencünk, minden lehetséges rend eltévelyedett lovagja; ö itt a porosz udvari tanácsos, a filozófia doktora és a zene csodadoktora, a feltámadott hamelni patkányfogó, az új Faust, akit Belloni alakjában folyton egy pudli követ, a megnemesített és mégis nemes Liszt Ferenc! Itt van a modern Amphion, aki zenéjének hangjaival a kölni dómnál a köveket is megmozgatta, s azok úgy összeforrtak, mint egykoron Théba falai! Itt van az új Homérosz, akit Németország, Magyarország és Franciaország [...] saját gyermekének tekint, míg Iliász dalnokára csak hét vidéki kisváros tart igényt! Itt van Attila, minden erardi zongorák isteni ostora, melyek jövetelének puszta hírére remegni kezdenek és amelyek keze alatt olyannyira vonaglanak, véreznek és nyöszörögnek, hogy az állatkínzóknak kellene velük foglalkoznia! Itt van korunk csodálatos, szép, visszataszító, rejtélyes, fatális és mindezek mellett nagyon is gyermekes gyermeke, az óriás törpe, a magyar díszkarddal rohangáló Roland, a zseniális bolond Jancsi, kinek őrülete mindannyiunk elméjét megzavarja és akinek mindannyiszor megtesszük azt, hogy az általa keltett nagy feltűnésnek nyilvánosan is hangot adunk..." HEINE, /. m., 1,17.
