Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

ALBRECHT BETZ: Avantgarde, forradalom, restauráció. Heinrich Heine Liszt Ferencről

Közös volt a költészet és zene szoros kapcsolata, valamint ezen mű veszeti ágaknak a társadalmi folyamatokhoz való viszonya felé történő orientálódás, a művészet társadalmi küldetéséről való meggyőződés, továbbá a későromantikáról a modernre való áttérés tudata. Meyerbeer mellett Liszt volt az a zeneszerző, akiről a zenei író és publicista Heine a legtöbbet írt. Ezenközben Heinének a két zeneszerzőre vonatkozó véleménye egy inkább pozitív megítélés felől nagyon is kritikus irányba fordult - amely mindenekelőtt a zenei életben betöltött szerepükre és a fennálló politikai rendszerhez való viszonyukra vonatkozott. A trón és oltár, valamint azok szövetségéhez való ellenzéki magatartásában Heine nem volt hajlandó lényegi engedményeket tenni. Mindez azonban nem zárt ki teljesen egyes kompromisszumokat, egy a cenzúra sokféle formája által meghatározott korszakban. Elkötelezettségének lényegi irányvonalaitól egy nagyon is szélesen értelmezett emancipáció érdekében soha sem tért el. Az, hogy a zenei művekben, s mindenekelőtt azok hatásában a „korszellem kézjegyét" felismerje, Heine számára kezdettől fogva azt jelentette, hogy a zene- és korkritikát összekapcsolja egymással, s akár egy hőmérő, a zenéből a társadalom és annak individumai lelkiállapotát kiolvassa. Ez az a nagyvárosi jelenségek megfigyelésében gyakorlottá vált társadalompszichológiai megfigyelőkészség, melynek segítségével Heine a modern sztárkultusz első megjelenését - és annak gyökerét a „zseniális" virtuóznak a közönséget izgalomba hozó hatásában fogalmazza meg. Az 1835-ben megjelent Florentische Nächte (Firenzei éjszakák) című novellájában Heine a párizsi társaság egy nagy éjszakáját a következő képpen írja le: „Csodálatos estély volt, semmi megszokottat nem nélkülöztünk: adott volt a társasági szórakozás minden részlete: elég fény, hogy kellő világosság legyen, elegendő tükör, hogy nézelődhessünk, elég ember, hogy tolongjunk, elég cukrozott víz és jég, hogy lehűtsük magunkat. Zenével kezdtünk. Liszt Ferenc a zongorához tolakodott, haját zseniális homlokán hátra simította és egyik legcsodálatosabb játékával kápráztatott el mindenkit. Úgy tűnt, mintha a billentyűk véreznének... Az egész teremben elsápadó arcok, hullámzó keblek, a szünetek alatt halk lélegzés, majd végül tomboló tapsvihar. A hölgyek mindig megittasodnak, ha Liszt játszik. S most csodálatos örömmel adják át magukat a táncnak..."