Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

JANUSZ ODROWAZ-PIENIAZEK: Mickiewicz, a cselekvő romantikus

noka. Mickiewiczben azt az embert látta David d'Angers, aki megtanulta a múltban, amikor összeesküvőként üldözték, hogy kendőznie kell érzelmeit: „Mickiewicz hosszasan szemlél valamit, közben nem hallani tőle a legkisebb - akár jó, akár rossz - indulatszót sem. Természetének mélyéből fakad a szelíd mélabú, mellyel az emberekre tekint." „Büszkén duzzadó alsó ajkak, fájdalommal teli tekintet" tárul elénk... A romantikus költészet ereje a Teremtőtől ered. Lelkesedésével, hitével kell eltörölnie azt, amit az ésszerűség létrehozott. „A lélek öröme a cselekvésben rejlik" - mondta Shelley. Maga sem tudja, honnan ered az elszántság, amivel Mickiewicz párbajra hívja a filozófiát, a vallást, a fennálló társadalmi és politikai rendet. ítél és kárhoztat, nem láttunk ilyet a próféták óta; mert olyan zarándok ő, aki arra hivatott, hogy kivezesse népét a megaláztatásból. A költészet feladata, hogy átformálja az embert, hogy megmutassa előtte a lehetőségek széles mezejét. Mickiewicz egy leigázott nép sarja, és e népnek kötelessége, hogy visszaszerezze szabadságát. A költő élete - az az élet, mely reményekből és csalódásokból, titkos mozgalmakból és fegyverbe hívó, egyenlőtlen harcba szólító felhívásokból áll; az az élet, melyre a győzelemről szőtt álmok fénye és az összeomlás okait kutató gyötrődés árnyéka vetül; az az élet, melyben nem kétséges, hogy szertefoszlottak az illúziók, hogy szenved a legyőzött nép, a romantikus utópiák rabja; ez az élet, a költő élete eggyé vált hazájának és korának életével, melyet bevilágított ez a ragyogó egyéniség - hiába maradt magára a reménytelen, bosszantó, kellemetlenkedő erőfeszítéseit övező közöny légkörében. Vajon lett volna-e belőle hírnök és próféta, ha másként alakul a sorsa? Költészetében mindig tudott újat nyújtani, minden irodalmi műfajt kipróbált, remekműveket alkotott mindegyikben - aztán rögtön szakított is velük, és nem tért vissza hozzájuk soha többé, nem ismételte önmagát -; ez a költészet mintha kimerített volna mindent, amire a versírás lehetőséget ad. Olyan fölényes könnyedséggel, olyan tékozló módon bánt a formával, hogy még az sem zavarta, ha névtelenül marad leghíresebb verse, úgy akart az olvasó érzékeire hatni, hogy a nehezet kömiyűvé tette, a költemény dalba fordult. Hiszen ő maga mondta: „Rousseau azt vallotta: ha valóban érzékeny vagy, tollat ragadsz és halhatatlan leszel. Én azt mondom: írok és sorsára hagyom, a vakszerencsére bízom, amit te írtál, és ha lemásolt soraid lengyel földre jutnak, majd visszakerülnek