Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)

marry mint a nemzeti közérzet „letéteményese"

42 szóiait meg az eposzban, ő maga hasonlóképpen (nevezzük így) képviseleti beszédmódot honosít meg az irodalomtörtémet-írásban (mint immár nemzeti tudományban) hosszú időre, amikor mintegy a történelmi magyarság közösségi énjeként vállalja narrátori szerepét. Akit Toldy műveiben hallunk, az legalább annyira a nemzeti lélek megszemélyesítője szeremé lenni, mint az irodalom történésze. S tegyük hozzá e narrátor mondanivalójának korabeli státusát, mely ekkorra már régen nem fért be a hűvös távolságtartással vizsgálható világi részletkérdések közé: mire a századközépen Toldy nagy irodalomtörténeteibe fog, az irodalomról szóló beszédmódban már annyira magától értetődőnek számítottak a hazafias és vallási utalások (ünnepi metaforaként vagy kifejtett hasonlatként annyira megszokottá lett például a mű mint a haza oltárára hozott áldozat, a nagy költő mint vértanú, mint Mózes, mint Krisztus),

43 hogy Toldy tudományos müveit is eleve mint egy erősen szakralizálódott tárgyú történetet olvasták. Nem lehet túlbecsülni annak tudománytörténeti jelentőségét és szokásképző hatását, hogy a magyar irodalomtörténet-írás összegző nagyműfaja a XIX. század második felében, a nemzeti eposz hasztalan áhításának korában kapta meg modern formáját s foglalta el helyét a hazai kultúra rendjében. Leglátványosabban a millenniumi ünnepség szertartásrendjében lépett az irodalomtörténeti elbeszélés a nemzeti eposz helyére. Mikor eljött a honfoglalás ezredik évfordulója, az íróvilágban még mindig világos nyomait találjuk a meggyőződésnek, hogy e nagy nemzeti ünnepet egy honfoglalási eposszal lehetne méltóképpen megtisztelni, mely hajdani poétikai tekintélyével hitelesítve zengené a magyarság eredetmondáját. Az eposz ünnepi helyénvalóságának gondolata a XIX. század végére már idejét múlta, de a műfaji hagyomány közösséglélektani funkcióját érzők számára érthető, sőt kézenfekvő gondolat maradt, s a reprezentatív verses elbeszéléssel való ünneplés ősrégi beidegződésének történeti logikáját nem zavarta, hogy a felötlő eszmét ekkor már csak egy gyönge tehetségű költő vette komolyan s pró42 TOLDY, 1872-1873, II, 43, 45. 43 E kérdés szakirodalmának legújabb darabját lásd MARGÓCSY István, Magyarok Mózese. Az 1859-es Kazinczy-ünnepélyek nyelvhasználatához, 2000, IX, 1997, II, 53-57.