Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)
tott e nemes örökség átvételéhez, 11 s nemigen kutatjuk, hogy mi történt az eposz azon funkcióival, amelyeket a történelmi regény nem tudott átvállalni. Nem kérdezzük, mik ezek a funkciók, s hogy vajon maguk is elavultak-e, azaz nem volt többé szükség betöltésükre, vagy nagyon is szükség volt rájuk, csakhogy egész másutt kell nyomoznunk új gazdáik után. Másutt húzódó nyomok azért sem tűnhetnek szemünkbe, mert vagy külön a szépirodalmi műfajokkal foglalkozunk, vagy külön a tudományosakkal, határátlépéseiket legföljebb mint eltévelyedéseket regisztrálva; így nem derülhet ki, milyen összefüggések vagy akár csak hasonlóságok tapasztalhatók szépirodalmi és tudományos műfajok között, s végképp nem ismerhetjük fel egy szépirodalmi elbeszélésfajta bizonyos funkcióinak továbbélését valamely tudományos műfajban. Tovább rontja e felismerés esélyét, ha a szépirodalmi vagy tudományos szövegeket nem alkalmi használatukkal együtt vizsgáljuk, hanem önmagukra redukáltan vagy befogadásuk történetéből csak a kifejtett értelmezésekre szorítkozva, tehát használatba vételük megnyilvánulásai közül elvonatkoztatva minden nem verbális mozzanattól, így szinte az egész rituális közegtől, melynek létüket köszönhették, s melyben egykori funkcióik még kirajzolódtak. Látómezőnk ilyesféle szűkítésén az sem változtat, hogy esetleg éppen az irodalmi műben megjelenített rítusokat vizsgáljuk így; jogos panasz, hogy ilyenkor is lényeges vonatkozások maradnak észrevétlen (sőt: „Even where literahire as ritual is considered, the almost exclusive concentration on the text and the reading process restricts the critics' field of vision"), amin csak a „textualista" szemellenzők lerázása segíthet. 12 Nemrég egy kitűnő műfajtörténeti korszakmonográfia megállapította, hogy 1836-tól, Jósika Abafijénak megjelenésétől 1863-ig, a Buda haláláig (mint az „eposzi kor" végéig) „nemcsak a magyar verses epika sosemlátott és soha meg nem ismétlődő klasszikus kibontakozásának a korszaka, hanem a magyar regény olyasfajta differenciálódásának időszaka is, mely önmagában is csúcspont, s a századforduló prózáját is előkészíti", eközben „az eposz elhalása, illetve átalakulása a meghatározó műfajtörténeti fejlemény", egyes műfajok megvál11 SZIL! József, The National Epic as a Canonized Genre of National Identity, 1997, Kézirat, 6b-6c. 12 Balz ENGLER, Poetry and Community, Tübingen, Stauffenburg Verlag, 1990, 72.