Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Kelevéz Ágnes: A Babits Emlékkönyv

más után jelentek meg a faji megkülönböztetést törvénnyé emelő rendeletek, akkor Illyés megtalálta a módját, felismerte a pillanatot, hogy tisztán irodalmi eszközökkel, valódi értéket létrehozva, származásra való tekintet nélkül, irodalmon túli progreszszív jelentést adjon az Emlékkönyvnek. Kihasználta a veszteségben rejlő egyetlen pozitív lehetőséget: megszervezte a szellemi ellenállás egyik legjelentősebb fórumát, felismerte a gyászban rejlő közösségi szervező erőt. „A magyar haladó szellemiség egy gyászlobogó alatt gyűlt utoljára nagy táborba a hitleri idők előtt"

37 - világítja meg ő maga évekkel később, 1961-ben, az Emlékkönyv jelentőségének jellegét. E kötet szerkesztőjeként Illyés valójában már azt a néptribuni szerepet formálja, mely irodalomról vallott nézeteinek megfelelt, s amely a XIX. század óta mindmáig hagyományozódik a magyar irodalomban; e szerep pozitív és ellentmondásos hatásai széles körben vitatottak és jólismertek. Hogy ekkor az előrevivő hatás érvényesült, hogy ekkor volt mi ellen tiltakozni, semmi sem bizonyítja jobban, mint az az alpári hangnem, mellyel a szélső jobboldali lapok az Emlékkönyvet fogadták. Hasábjaikon arról folyt az antiszemita polémia, hogy milyen a szerzők származási aránya. „A teljes magyar irodalom helyett a Nyugat teljes gárdája van csak itt romlott, avas levegőjével" - írja a Magyar Elet című folyóirat, a jobboldalra tolódott népi írók orgánuma. Szíj Gábor, a cikk szerzője, pontos matematikai művelettel kiszámolja: „A hetvenhat névnek több mint a fele zsidót és félzsidót jelent, vagy zsidó érdekeltséget: zsidó feleséget, zsidó lapot, zsidó pénzt. [...] Ki sem nyitottuk igazában a könyvet, s máris megdöbbenve kérdezzük: mi késztette Illyés Gyulát arra, hogy az élükre álljon?"

38 Tartalomtól és értékektől független, nyíltan vállalt, agresszív faji előítéletnek kevés ennél szomorúbb dokumentuma van a magyar irodalomban. Az Emlékkönyvet fogadó recenziók közül én Szabó Zoltánéval értek egyet: „Ezt a könyvet, amíg magyar irodalom él kétféle ember fogja nélkülözhetetlennek tartani. Az egyik, aki Babits Mihály megértéséhez keres kalauzt. A másik? Az, aki valamely vigasztaló dokumentumot keres ez esztendők magyar életéből."

39 Babits életművének fogadtatása nemcsak ekkor, hanem a háború utáni évtizedekben is viszontagságos volt. Az Emlékkönyv sem örvendett osztatlan elismerésnek. Utaljunk csak a Babits-monográfiát író Kardos Pál tartózkodó véleményére, aki elismerve a kötet „kimondatlan, de szívós" antifasiszta jellegét, túlzottan hódolónak, felmagasztalónak érezte az írások hangnemét.

40 Vagy elevenítsük fel Illyés önirónikus emlékezését Babits halálának húszadik évfordulóján, melyben egy „ifjú publicista" álláspontját idézi: „Nem is nagyon lepődtem meg, hogy a fiatal kritikus Babits-ellenes véleményének inkább hangulatának - első okai közt épp a Babits-emlékkönyvet említette meg, merőben más szempontokat véve alapul, mint a hajdani elutasítók."

41 Az Emlékkönyv erkölcsi rehabilitációját Téglás János minikönyv-sorozatában megjelenő szemelvényes válogatás végezte el, mely a Babits sírja a temetésen Babits-centenárium alkalmából látott