Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Szajbély Mihály: Kép és árnykép: Vajda János és az utókor

meszeden politikai viszonyban demoralizálódott úgynevezett úri, vagy helyesebben kaputos réteg." Míg korábbi tanulmányában még a falvakban tapasztalható együgyűségről beszélt, addig most csodálatosnak tartja, „...hogy a tanulatlan nyers nép költői ábrándjaiban nagyobb törekvés, több hajlam mutatkozik a valódiság, okszerűség, kerekdedség, értelmesség, szóval: klasszicitás iránt, míg a képzettebb osztályt pattanós frázisok, csillogó-villogó szóvirágok, erőltetett élcek után kapkodni látjuk." (Vajda 1940,1784) Valamivel később pedig egyenesen hotnéri szépséget emleget a népköltészet kapcsán. Az így jellemzett népköltészet már alkalmas lehet arra, hogy belőle igazán eredeti nemzeti költészet születhessek, s erre Vajda szerint az 1848-as jobbágyfelszabadítás megteremtette a gyakorlati feltételeket is. Ezzel a politikai tettel ugyanis a ne- Vajda János, felv. Kozmata. 1870-es évek mesi nemzet magához ölelte a népet és „... az eggyé olvadt két fél, úr és pór, mint az összeszedett fehér és piros szőlő - összeforr s új egész áll elő a két elemből. - És ez összeforradással születik újra harmadízben a magyar nemzet. - És a nemzet géniusza új lényeget, új alakot nyer. - A magyar jellem megtisztuland a szeles, viharos, kalandos fiatalság gyöngéitől; fölveendi a férfiúság tulajdonságait, s amennyit veszt az ifjúság rugékonyságából, annyival keményebb, kitartóbb, szóval erősebb lesz." (Vajda 1940, 1790) Ezzel természetesen új közönség is születik, amely elutasít minden egészségtelen, idegen elemet, és amelynek „... megjelentével veszi tulajdonkép kezdetét a nemzeti szellemi művelődés forradalma." (Vajda 1940,1788) Vajda jól láthatóan az 1820-as években közkeletű és a szabadságharc bukása után újra feltámasztott herderi gondolatkörben mozog itt megint, és optimistán foglal állást abban a Kisfaludy Károly évtizedéből ismerős, akkortájt sokakat kínzó dilemmában, hogy a magyar nemzet gyengélkedését gyermekbetegségnek, vagy az aggkor agóniájának kell-e tekinteni. Mindez alapvetően megfelel a népnemzeti iskola elképzeléseinek, sőt a helyenként már-már Szabó Dezsőre emlékeztető gondolatmenet és hangnem mintha föl is erősítené mindazt, amiben Gyulaiék hinni szerettek volna. Megfelelt értékítéletüknek az is, hogy Vajda a korábbi nagy költők, Berzsenyi és Vörösmarty teljesítményét, akik még nem táplálkoztak a népköltészetből, alapvetően Arany mögé helyezte. Megfogalmazta ezt már maga Gyulai is: „Négy költőnk van, kik a magyar költői nyelvet (...) tökélyre emelték (...) Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany. (...) Arany mindeniket felülmúlja. O tanult legkevesebbet nyelvészeink tévedéseiből, ő merített legtöbbet az eredeti népnyelvből és nálánál senki sem bírja jobban nyelvünk plastikaiságát, zenéjét, erejét anélkül, hogy nagy művészete mesterkéltséget árulna el. Igaz, ő nem elegáns, de annál több, mert hű és igaz; nem ragyogó mert erős; nem keresi a naivságot, méltóságot, könnyedséget, mert megtalálja." (Gyulai 1908,127) Az azonban, ahogyan Vajda beszélt ugyanerről, már nem feltétlenül lehetett kedvük szerint; talán nem lesz érdektelen Gyulai után az ő szavait is szó szerint idézni.