Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Karafiáth Judit: A szamaras költő halhatatlansága. Francis Jamme s kultusza Dél-Franciaországban
Pau IV Henrik városa, híres sétányáról a Pireneusok láncára nyílik káprázatos kilátás. Itt rendezik meg a kollokvium második napjának üléseit, melyen részt vesz François Bayrou oktatási miniszter, aki egyúttal az Atlanti-Pireneusi Régió Tanácsának elnöke is. A miniszter megérkezéséig - egy egész órát kell várni, mert késik - szó sem lehet a tudományos tanácskozás megkezdéséről. Amikor Bayrou végre beállít, Haurie úr elegáns és ellentmondást nem tűrő kézmozdulattal felállítja a kongresszistákat. Később majd külön még egyszer a külföldieket is, mint afféle nevezetességeket: a miniszter egyedül velük parolázik. Labastide - Clairence kis baszk város. A főtér egyik házának első emeletén tért meg Jammes, pontosabban itt vált ismét hívővé a közönyös évek után, Paul Claudel unszolására, egy idős bencés pap, Michel Caillava házioltára előtt. Természetesen behatolunk ebbe az épületbe is, hiszen a bennlakó család engedélyét már előzetesen beszerezték a költő egyetlen élő gyermeke, a pirospozsgás arcú, kedves idős apáca, Françoise Jammes közvetítésével. A nevezetes szobában duplaágy, köznapi holmik. Haurie úr megmutatja, melyik sarokban volt az oltár és hol állt Jammes, hol állt Claudel. Majd a házból kijövet, az elnökvaskereskedő, maga hugenotta ősök leszármazottja, finom szellemességével megjegyzi: hát igen, Claudel maga volt a hittérítés bulldózere. Hasparren. Francis Jammes utolsó háza, melyet egy utódok nélkül elhunyt jótevő hölgy hagyott rá. A házban múzeum, tele relikviákkal. A kissé elhanyagolt kertben Haurie úr ismét anekdotázik: ilyen ápolatlan volt a költő életében is ez a kert, s a takaros baszk faluba beköltöző slampos famíliát bizony lenézték a helybeliek. A vizit a költő sírjának megtekintésével zárul. A konferenciát rendező és a fő kegyhely státuszát birtokló Ortheznek csak a nagypapa sírja jutott: az előző napon természetesen ezt is megmutatták. A záróestén ünnepi előadás a helybeli nagyteremben. A műsorban a helybeli gimnázium tanulói szavalnak, majd rövid amatőr filmet vetítenek, melynek szövege az egyik legkedvesebb Jammes-vers, Az ebédlő. Gyerekes, kedves rajzok elevenítik meg a tompa fényű almáriumot, a kakukkos órát meg az öreg pohárszéket. A film után a pódiumra hívják az alkotókat. Csupa szellemi fogyatékos: kisebbek, nagyobbak, értelmesebbek, vagy éppen Dawn-kórosak. A tapsra boldogan nevetgélnek, izegnekmozognak: kudarcra ítélt életükben ez talán az első siker. Szerepeltetésük természetesen a társaság elnökének ötlete volt (éppen úgy, mint egy világtalan román költő meghívása, ugyanis Haurie úr tagja egy gyengénlátókat patronáló szövetségnek is). E gesztusok mögött a saját értékeit és a társadalomban elfoglalt helyét megbecsülő polgár képe bontakozik ki, akinek laikus jótékonysági akciója harmonikusan kapcsolódik a társaság nevét adó költő keresztény szellemiségéhez. * A kollokvium vége felé a megemlékezésektől telítődött és egyre szkeptikusabbá váló résztvevők kezdik megelégelni a kegyeleti aktusok sokaságát. A hasparreni díszebéd sem múlhat el anélkül, hogy egy áhítatos hang fel ne olvasna egy frissen felfedezett - egyébként teljesen érdektelen - Jammes dokumentumot. A hálátlan meghívottak szinte már vágynak kevésbé idilli életű költők és vadabb, gonosz vagy buja versek után. A konferencia véget ér, de megkezdődik a levelezés az Akták tárgyában. Mert a konferencia előadásai kötetben is megjelennek, hogy tovább hirdessék Francis Jammes költői nagyságát és a róla elnevezett társaság hatékonyságát. Az orthez-i Jammes-kultusz papjainak néha megmosolyogni való ügybuzgalma és kedves provincializmusa a látszat ellenére komoly társadalmi jelentőséggel bír. A
