Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Karafiáth Judit: A szamaras költő halhatatlansága. Francis Jamme s kultusza Dél-Franciaországban

Verhaeren költeményei mellé bevette Francis Jammes tizenöt versét is. A Nemes Nagy Ágnes által kiemelt, a magyar olvasónak oly kedves „vidékiesség" minden bizonnyal vonzerő volt Kosztolányi számára is, aki egy évvel az antológia megjelenése előtt így számolt be a Jammes szülőföldjén tett utazásáról: „Egy héttel ezelőtt azon a vidéken ment velem a gyorsvonat, ahol ez a csöndes és mély idillköltő lakik, a hegyek alján, az áldott kalászok és a mámoros szőlőfürtök hazájában, a francia vidéken. (...) Délfelé kiszálltam egy obskúrus kisvárosban, közel a költő lakóhelyéhez. Az ünnepi főtéren ( akárcsak nálunk, vidéken ( boldogan sétafikáltak a hölgyek és urak, a nők rosszul szabott szoknyában, fekete lakkos bőrövvel, a férfiak ezüstfogantyús pálcákkal, a gomblyukukban egy kacér virággal. A vidékiesség ( úgy látszik - internacionális: a francia alig különbözik a miénktől. (...) A városon kívül gyertyánok állanak őrt merevül, ébenfák hajlonganak, diófák rázzák keserű szagú és politúros leveleiket. Szalonkák fürdenek a patakban. Időnként látni egy magányos férfit, vállán a puska, csöndesen ballag a nyári réten, el-elgondolkozik, talán költő is. Talán maga Francis Jammes. Mert ez a vidék, ez az áldottan gazdag mezei idill, ez a csönd és áhítat az övé, az ő világa. Első látásra is ismerősnek tetszik. Francis Jammes verseiből ismerős." (Kosztolányi 1913, 306(309) Jammes „az egyszerűség művésze és forradalmárja", mondja Kosztolányi, és nemcsak a köznapi idillekből táplálkozó témáiban, hanem nyelvhasználatában is: „A szavak és fordulatok évtizedekig finomulnak a szóötvözők kezében, de később elérik a finomultság határait, s kimerül a variáció lehetősége. Fel kell frissíteni a nyelvet. Miután a holdat évtizedeken át csak „ezüst csónak"nak, „gyémánt tányér "-nak, „tolvajlámpá"-nak, „halott hercegnő"nek nevezték, megérkezik egy költő, aki a holdat „hold"-nak nevezi. Milyen üdülés és szenzáció." (uo.) Jammes tehát éppen azáltal lesz merész újító, hogy nem akar mindenáron eredeti és új lenni, hanem visszatér a nyelv eredeti, egyszerű kifejezésmódjához. Ezt a közvetlenséget tapasztalja Kosztolányi a költő természetes életvitelében is, mely a hitelesség pecsétjével látja el a jammes-i poézis keresetlen egyszerűségét: ,Verseit egy kis városkában, Orthez-ben írta, ahol szerényen dotált jegyzőcske volt, távol a párizsi lármától és a párizsi költőktől. Az érzései egyszerűen buggyantak ki cifraságok és fémjelzett ornamensek nélkül. Egy hivatal aktái közt, a kisváros unalmában sok ideje volt arra, hogy magába nézzen, s az embereket, a tárgyakat és önmagát olyan friss szemmel szemlélje, minthogyha először látná, és a szavaknak, amiket leír, olyan eredeti árnyalatot adjon, mint a gyermek, aki beszélni tanul. (...) El a vadszőlővel befutott vidéki házában, nappal a virágai között, amelyeknek - személyes ismerősei - pontosan tudja a nevét és a tulajdonságait, vadászkutyájával sétál az erdőben, este rágyújt a fapipájára, künn a tornácon frugális vacsorát eszik, s a kutak 'kék vizét' issza hozzá..." (uo.) Amikor Kosztolányi e sorokat írta róla, francia pályatársa éppen negyvenöt éves volt. Francis Jammes nemcsak az utókor számára, de már kortársai előtt is szelíd, sza-