Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Takács Ferenc: „Csokonai Koszorúja": egy emlékversgyűjtemény tanulságai

rú John Donne-nak" - címet viseli.

6 A garland szó egyébként olyan feltűnő gyakorisággal fordul elő ilyen típusú gyűjtemények címeként az angol nyelvű irodalmakban, hogy az Országh-szótár garland-szócikke a szó második jelentésében a „versfüzér" és az „antológia" szavakat adja meg magyar megfelelőkként, azaz a szónak ezt a használatát már-már állandósult, egyben elhomályosult metaforának tekinti; pontosabban már nem is tekinti igazi metaforának. S voltaképpen igaza van a szótárnak: a könyvek, kiadványok, különféle gyűjtemények címében megjelenő garland szó, mint ahogy a magyar koszorú is, állandósult, lényegében elhomályosult metafora, amelynek rejtett értelmét, az átvitel kiindulópontjának, a metafora szó szerinti bázisának kultikus-mágikus összefüggéseit, a szó használatára késztető látens tudattartalmakat nemigen érzékeljük, éppen azért, mert annyira magától értetődőnek, magyarázatra nem szorulónak tekintjük a szóhasználatot. Én viszont ezúttal olyan kísérletre vállalkoznék, amelynek az a módszere, hogy tudatos reflexió tárgyává teszi az ilyesmire - éppen magától értetődő voltánál fogva - érdemesnek nem tartott nyelvi alakzatot és a használatát megszabó nyelvszokást vagy gyakorlatot. Ennek során először általánosságban töprengenék el a „koszorú" szóról és a szó jelöltjéről, később pedig kitérnék arra, hogy az így remélhetőleg - leszűrhető általános tanulságok segítségével milyen konkrétabb felfedezéseket tehetünk a példaként használt kiadványról, a Csokonai koszorúi-ró\. Mindehhez hasznos lehet, ha először is szemügyre vesszük a könyvcímként átvitt értelemben használt koszorú szó betű szerinti értelmét, illetve azt a nyelvi és szokásvilágot, amelyben a szó jelöltje, a fizikai értelemben vett koszorú betölti a maga szerepét, s amely világ viszonyrendszerében értelmet megkapja. Vessünk tehát egy pillantást a koszorúzás gyakorlatára, erre az oly ismerősnek látszó kegyeleti szertartásra, a kegyeletes emlékezés aktusára! Ha csupán a magunk mindennapi tapasztalatára hagyatkozunk, és egyelőre nem kívánunk összehasonlító vallástörténeti vagy etnográfiai ismereteket segítségül hívni az értelmezéshez, a magától értetődő szokás tudatos reflexió tárgyává tétele már akkor is sok fontosat felfed erről a szertartásról, s igen érdekes fénybe állítja a szertartás kellékét jelölő szó, a „koszorú" metaforikus használatát, könyvcímként, illetve könyvműfaj-megjelöléseként való alkalmazását. A koszorúzást mint ünnepélyes szertartást a szekuláris európai országokban - így Magyarországon is - manapság elsősorban kegyeleti aktusként gyakorolják. Alapvető és elsődleges formájában ez az aktus halott személyhez kapcsolódik, részben azért, mert a koszorúzás már a temetési szertartásnak is szokásos része kultúránkban, részben pedig azért, mert megkoszorúzni a halott személy születésének vagy halálának az évfordulóján koszorúzzuk meg az illető személy emlékhelyeit. Ezek között az elsődleges emlékhely természetesen maga a sír vagy síremlék: az illető itt van, hamvaiban ugyan, mégis testileg. Ehhez járulnak - fontos, a közösség szempontjából jelentősnek értékelt tevékenységet végző vagy tetteket végrehajtó személyek esetében - az olyan másodlagos emlékhelyek, amelyek az elhunyt személlyel még életében - testi kapcsolatban voltak (például a szülőháza, munkahelye, nevezetes tetteinek a helyszíne, illetve az emlékhelyeket megjelölő emlékmű: az emléktábla), vagy az olyan emlékművek, amelyek az ábrázolás hasonlósága révén kapcsolnak össze vele bennünket (a nagy halottról készült köztéri szobrok, domborművek és hasonlók). (Itt, az utóbbiak esetében máris felfigyelhetünk a szokást motiváló lappangó archaikus képzetekre, korábbi tudattartalmak továbbélésére a szekuláris racionalizmus korában. Egy halott személy szülőházának vagy szobrának a megkoszorúzása ugyanis csakis annak a hiedelemnek a keretében tekinthető értelmes cselekedetnek, s a kívülálló szemében is csakis annak a hiedelemnek a fényében ér-