Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája

is nőtte.

95 Meg kell különböztetnünk, miből és mivé lett a Kazinczy-emlékünnepély, hogy tisztábban láthassuk, e kettő közt (Toldy szempontjából) mi volt. Már a miből lett kérdésére legalább kétféle választ kell adnunk: egyrészt a kegyeleti aktus hangoztatott nemzeti kötelezettségéből, másrészt egy személyes hálátlanság levezeklésének igyekezetéből, amelybe az irodalmi genealógia általi önigazolás igénye is belejátszott. Már Lévay József vallási utalásokkal átszőtt cikke (1857) engesztelő áldozatra próbált ösztönözni. Kazinczy „vértanuja" volt egy nagy eszmének, „tövisek" vérezték fel, s nem kapott érte egyéb jutalmat, mint hogy megpillanthatta „az igéret földjét, mely felé népét annyi akadálylyal küzdve vezeté"; sanyarú közéleti viszontagságok közepette magánéletében is utolérte környezetének önzése, közönye és előítélete, megkeserítvén mindennapi kenyerét. „És ennyi érdem után, hol az engesztelő áldozat, melyet az elköltözött nagy szellemnek nyújtottunk?"

96 Az 1859. október 27-én tartott miskolci emléknapon Lévay pohárköszöntője megint engesztelő szertartásként értelmezi összejövetelüket (miközben az ünneplők „a nyelv, irodalom s nemzetiség oltári mellett" lelkesülnek, az ünnepelt „tisztes arcza kiengesztelődve s elégült érzéssel látszik letekinteni im e falakról"

97

); az engesztelés gondolata ugyanitt (Pásztor Dániel iskolaigazgató beszédében) máshogy is fölbukkan: az egykori bűnös mulasztás helyrehozása révén a nemzet örömünnepét ülheti „az önmagávali kiengesztelődésnek".

98 Centenáriumi indítványában Toldy is hasonlóképpen emlékeztette hallgatóságát a nemzet tartozására, s bár nem ejtette ki a kegyelet szót, érvei helyenként szinte egybevágtak ma közkeletű szótári meghatározásával. „Elhunyt személy iránt érzett, részvéttel áthatott tisztelet, megbecsülés, hála és szeretet érzése."

99 Ahogy ez a definíció eleve kizár bármiféle szégyenteljes, feszélyező, vagy akárcsak kétes mozzanatot, és helyettük csupa feddhetetlen, vállalható, sőt eszményi összetevőt sorol fel (részvét, tisztelet, megbecsülés, hála, szeretet), ugyanúgy hivatkozott indítványában Toldy az igazság, a hála és a kötelesség parancsára. A nemzeti kegyelet gondosan stilizált homlokzata mögött azonban észrevehettük az indítványozó esendőbb és ellentmondásos indítékait: a befogadó apa szimbolikus megölésének emlékét, az „impietas" bűntudatát, a jóvátétel próbálkozását. Az ünnepély neki számlák rendezése, az elhunyt szellemének megkövetése, centenáriumi magasztalásokba rejtett személyes engesztelő áldozat. Atavisztikus ösztönzői közt talán még az is megbújhatott, mélyen elfojtva a háborgó lelkiismeret racionális védőrétegei alatt, hogy a halott apát azért kell kiengesztelni, s mintegy jelképesen újra eltemetni, nehogy visszajöjjön, s tovább kísértsen. (Törődjön bele, hogy halott, aki immár csak az irodalomtörténetben támadhat fel.) Hogy az ünnepély mivé lett, azt Toldy részben előre látta. Már indítványát azzal zárta, hogy ha az Akadémia elfogadná javaslatát, „a nemzet óhajtásának felelne meg, mely nagy embereiben és irodalmában magamagát becsüli meg"; később visszatekintve a centenáriumra, igazolva látja a gondolatot: a nemzet „maga magát dicsőítette meg".

100 Ez a kifejezés, amely másnál is felbukkan,

101 alighanem több akart lenni, mint puszta retorikai fordulat: Toldynak már 1858-ban éreznie kellett, hogy a nemzeti érzés kinyilvánításától egy évtizede eltiltott közösségnek az 1850-es évek végén mennyire szüksége volt önmaga e közvetett megünneplésére. Azt azonban valószínűleg ő sem gyanította, hogy milyen rohamosan alakul át az országos irodalmi megemlékezés a deáki passzív rezisztencia

102 megannyi gesztusává. (Ezzel az események túlfutottak az indítványozón, hiszen Toldy alkatilag idegenkedett a Habsburg-házzal szembeni ellenállás gondolatától.) Maga Deák ütötte meg az alaphangot, amikor a délutáni lakomán előbb Széchenyire emelte poharát, majd elmondta szállóigévé vált tósztját: „Lakoma után imádkozni kell, az én imádságom rövid, csak két szóból áll: »Eljen a haza!«"

103 Egy korabeli tudósító szerint „e szép magyar imát a