Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
III. SZERTARTÁSOK (az írói összejövetelektől az emlékünnepélyekig) - Dávidházi Péter: „Iszonyodnám enmagam előtt". Egy írói Oidipusz-komplexum drámája
amikor a levél sarkára később följegyezte: „72 és utolsó". Ugyanis a Széphalomról küldött rövid tudósítás, mely nagy erőfeszítéssel készült (a mestert kimerítette a többfelé küldendő levelek megírása: „alig lát többé szemem, 's nyakam' inai csak nem megmerevedtek"), megindító búcsúszavakkal végződik, jóllehet Kazinczy június 12-ei levelének nemes fájdalmú atyai számonkérésére Toldy legutóbbi levelében semmit nem válaszolt. „Az Ur' barátsága nekem igen becses örömeket adott, 's az Ur' érdemeit senki inkább nem vallja, mint én. Maradok hálás tisztelettel hív barátja Kazinczy Ferenc mpr." 79 Megszégyenítően nagylelkű végkicsengés; az ilyet nem lehet egyhamar elnémítani magunkban. A háborgó lelkiismeret annál is komorabb színekkel itathatta át a képzelet és emlékezés közös szövedékét, mert az írásbeli kritikát a korabeli szóhasználat és gondolkodásmód szinte magától értetődő természetességgel azonosította a testi bántalmazás, sőt a fizikai megsemmisítés képzeteivel. Idéztük már Toldy fenekedését, hogy Kazinczy megfogja még érezni az ő ostorát, s Kazinczy kérését, hogy ha tanítványát újra megszállná is a kedv, valakit sújtani, kímélje az érdemeseket, s őt ne csapkodja meg többé. Kis János is úgy látta, hogy a Kritikai Lapok fiatal ítészei „a' büntetésben igen nagy örömöket lelik", s így könnyen az lehet a sorsuk, „mi a' büntető vesszőé, melly utóbb maga is a' tűzre vettetik". 80 Jóllehet Kazinczy 1831 márciusában dohog a fiatalok tiszteletlen, „vak és vad" szilajsága miatt, s a G. szignójú recenzens kilétét találgatva azzal zárja ki Guzmics szerzőségét, hogy ,,a' Könyvben ő is meg van verve", két hónappal később maga is úgy fogalmaz, hogy Döbrenteit „Bajza megverte, én pedig három levelemben meggyilkoltam [...] én tudok ölni méltósággal" 81 . Fiatal vitapartnerei nyelvhasználatában ugyanilyen szerepet kapnak az élet-halál harc metaforái, az írás általi ölés szóképei, olyan képzettársításokról árulkodva, amelyek az agresszivitás irodalmi áttételeződésének alig leplezett, sőt naiv őszinteséggel vállalt szokására utalnak. Éppen Toldynak írja Bajza 1830-ban egy másik csatájuk riadójaként: „Stettnert [...] feltüzeltem, hogy válaszoljon, s rakja-le őket. Már készül felelete, melly Döbrenteit agyon fogja verni." 82 Az egykori fogadalom megszegésén kívül, s Kazinczy halálának bűntudatot ébresztő időzítése mellett, harmadik rejtett lélektani forrása tehát az lehetett Toldy önvádjának, hogy a nagy vitapartner hirtelen eltávoztával céljavesztett harci kedve ráébresztette őt addig öntudatlan indulatai vadságára, amelyet immár a befogadó apa iránti hálával végképp nem tudott összeegyeztetni. Magyarázkodni pedig többé nem volt kinek. Ha szabad ezegyszer későbbi (s a freudi pszichoanalízist már ismerő) szerzőtől kölcsönöznöm szemléltető hasonlatot, Toldy ekkori helyzetének lélektanába talán bevilágít (eltérésekre is fényt vetve), ahogy a Babits-csal szembeni bűntudatától szenvedő József Attila láttatta magát: „Mint gyermek, aki bosszút esküdött / és felgyújtotta az apai házat / s most idegenség lepi, mint a köd, / s csak annak mellén, aki ellen lázadt, / tudná magát kisírni". (Mint gyermek) Eltekintvén alkatok és korstílusok eltéréseitől, melyek túl messze vezetnének, fontos helyzeti különbség, hogy József Attilának még a szellemi apa életében módja volt bocsánatkérő gesztusokra, majd pedig előbb halt meg, mint akit megbántott; Toldy azonban végzetesen elkésett az utolsó megkövetéssel, s négy és fél évtizeddel élte túl szellemi apját. S mivel a Kazinczy antikritikájára adott nyilvános felelete jókora késéssel, csak 1833-ban jelent meg, utolsó támadása mintha már egyenesen a halott szellemét érte volna. A korábbi kisebb-nagyobb megbántásokat vagy megbántódásokat utólag mindig el lehetett simítani, legalább úgy-ahogy, most azonban a túlélőnek, hogy ne kelljen (saját egykori szavával) iszonyodnia önmaga előtt, stilizált formákat kellett találnia a jóvátételhez. Bűntudata csillapítására közvetítő szertartásokra volt szüksége.
