Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)
II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Ratzky Rita: Petőfi-relikviák - az időben
Ratzky Rita PETŐFI-RELIKVIÁK — AZ IDŐBEN Petőfi Sándor tárgyai a minden addigi költőtársánál nagyobb népszerűsége és korai hősi halála okán relikviává váltak. A túlélő kortársak, barátok megőrizték ezeket, és amikor 1876-ban Jókai Mór elnökletével megalakult a Petőfi Társaság, ezek a holmik bekerültek a gyűjteménybe. Később ez képezte a Petőfi Irodalmi Múzeum törzsanyagát 1954-ben. A dolgozat arra keres választ, miért éppen ezek a tárgyak maradtak fenn, mire irányult a gyűjtés, mit lehetett kezdeni a több mint száz éven át egyre gyarapodó gyűjteménnyel. Ez a munka nem jöhetett volna létre, ha nem előzi meg egy kiadvány elkészítése. Beszélő tárgyak címen, a Petőfi család relikviái alcímen bőséges színes és fekete-fehér képanyaggal négy éve vár kiadójánál egy, a Petőfi Sándortól és legközelebbi hozzátartozóitól megőrződött tárgyi emlékeket feldolgozó katalógus. (Összeállította és a bevezető tanulmányokat írta Kalla Zsuzsa és Ratzky Rita, a fotókat készítette Dobóczi Zsolt és Gál Csaba.) E könyv tudományos céllal készült, a teljesség igényével végeztük el a munkát a fővárosi, a vidéki emlékhelyeken, gyűjteményekben s néhány határon túli településen is, és dolgoztuk fel az anyagot. Megállapítottuk a tárgyak hitelességi fokát, azaz azt, mennyi a valószínűsége annak, hogy valóban a költőé volt-e vagy ő használta-e az illető tárgyakat. Az összegyűlt anyagból mentalitás- és ízléstörténeti következtetéseket vontunk le. A tárgyakat - lehetőség szerint időben és térben meghatározva - hozzáillesztettük az életrajzhoz. Amikor kiadói szerkesztőnk először olvasta az anyagot, meglepődve konstatálta: „De hiszen ez Petőfi-kultusz!" Részben igaza volt, minthogy egy ilyen jellegű vállalkozás egyben főhajtás a költő előtt, akinek az életműve iránti tisztelettől vezérelve nemcsak minden kéziratdarabkáját, hanem hátrahagyott tárgyait is becsben tartjuk. A kultusz rendszerint megelégszik a főhajtással, egy ilyen gyűjtés azonban sohasem öncélú, az anyag felhasználása két irányú: 1. a tárgyak adatszolgáltató funkcióval bírnak korukról és az illető személyiségéről, akihez tartoztak, 2. közönség elé kerülve bevonják a kiállítás látogatóját egy szertartásba, amelyet egy sikeres kiállítás idézhet elő. Ez a szertartás lényegében egy szellemi találkozás, amelyet egy verssor vagy egy fotó, esetleg egy ruhadarab látványa kezdeményez. Ennyi a tartalma, semmiféle misztikus lélekvándorlásról nincsen szó. Wallach-Duncan szerzőpáros tanulmányában olvashatjuk: „Ámbár látszólag a múzeumban nem 'történik' más, minthogy az emberek műtárgyakat nézegetnek, valójában mégis bekövetkezik, hogy ezek a műtárgyak egy sokkal mélyebb élmény hordozóivá válnak. Ezt a mélyebb élményt nevezhetnénk rituálisnak, ám ideológiai okok miatt túlnyomórészt csak tudat alatt fogadhatjuk el. Pedig ezt az agyonhallgatott rítust nem papok vagy jelképes figurák celebrálják, hanem maga a múzeumlátogató, aki a múzeumban való barangolása közben az építészeti megoldások és a díszítőelemek által meghatározott szertartásrendet követi." (Wallach-Duncan 1978,221-222) Ez az írás — a katalógussal szemben — azzal foglalkozik, hogy vajon miért éppen ezek a tárgyak maradtak meg, mire irányult a gyűjtés, mire volt szükség a szertartás megszervezéséhez.