Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

II. TÁRGYAK (a halotti maszktól az emlékszobrokig) - Kalla Zsuzsa: Búcsúsorok - sírszalagok

A Gábor Andor-temetés egyetlen, a gyászolók számára talán sajátos jelentést is hordozó vizuális eleme a négy piros-fehér-zöld színű koszorúszalag. (Feliratuk a következő: 1. piroson - „A harcos kommunista újságíró emlékének"; nemzetíszínűn: „Az Újságíró Szövetség"; 2. piroson - „Gábor Andor harcostársunknak"; nemzetiszínűn - „Magyar írók Szövetsége"; 3. piroson - „Drága elvtársunk búcsúzunk tőled"; nemzetíszínűn - „A Szabad Föld Szerkesztősége"; 4. piroson - „Őszinte nagyrabecsüléssel"; nemzetiszínűn - „Magyar Szervezett Dolgozók".) Összefoglalva: e sírszalagok teljesítik azt a funkciót, hogy reprezentálják az adományozó és a nagy író közötti viszonyt, a szövegek elsősorban a kettőjük közötti kapcsolatra utalnak, vagy utólagos kapcsolatot létesítenek ezzel a végső ajándékkal. A Jókai-szalagok feliratain nyomot hagyott az író kultusza, a tisztelgők nem félnek a fellengzős kifejezésektől, a szalagok minősége a ravatali reprezentáció gondos kimunkálására utal. A Gábor Andor-temetés szalagjai kivitelükben és felirataikban is puritánok, jelzésszerűek, bár a rendezők szándéka valószínűleg látványos, nagy temetés volt, de nincsenek már kezükben a korábbi évtizedek rutinszerű eszközei, s nem utolsósorban nincs és nem is lesz az írónak kultusza. Végezetül térjünk vissza a temetéshez, hiszen a koszorúszalagok tömegét áttekintve önkéntelenül is felmerülhet az olvasóban a kérdés: mi az egyén, a társadalom haszna e látszólag külsőségekben kimerülő gyászszertartásokból? Megválaszolásához idézzük fel mégegyszer a Nagy Imre temetés egyik látványos pillanatát, amikor a szónok a közös katharzis együttes élménye reményében szólította meg a gyászolókat-tüntetőket: „Össze kell fognuk és akkor a poklok erői sem fognak ki rajtunk! Most pedig mindenki fogja meg a mellette álló kezét és mondjátok utánam:... Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Esküszünk!" (MN 1989, 2) Mára világos hogy e vágyott egység illúzió volt. Csak a temetés eredeti funkciója működött hibátlanul, a gyászszertartás határt szabott, a temetés rítusának végigkövetésével megkönnyítve a gyász feldolgozását, egy korszak lezárását. Ismét Peternák Jánost idézem: „A magyar nemzeti önkép - az elmúlt másfél században legalábbis - ravatalt mutat. A felemelkedések és bukások depravációs sorozata olyan paradox helyzetet alakított ki, melynél a temetés kiküzdendő, sőt adott esetben örömteli aktus lehet (...) A nemzet önmagára (vagy lakói egymásra) találásának rövid időszakait gyakran lengi körül nehéz kriptaszag, mely kimondva-kimondatlanul megidézi az ősképet - "a sírt, hol nemzet süllyed el" (Bachman-Rajk-Peternák, 1990). BIBLIOGRÁFIA Ariés 1987 Ariés, Philippe: Gyermek, család, halál. Vál. Ádám Péter. Bp. 1987. Balassa 1989 Balassa Iván: A magyar falvak temetői. Bp. 1989. Bachman-RajkPeternák 1990 Gál 1925 Kovács 1910 Bachman Gábor-Rajk László-Peternák Miklós: Ravatal. Bp. 1990. Dr. Gál János: Jókai élete és írói jelleme. Berlin, 1925. Kovács Dénes (Szerk.): Kossuth-emlékalbum. 1910.