Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Hász-Fehér Katalin: Emlékkönyv-irodalom a reformkorban

Hász-Fehér Katalin EMLÉKKÖNYV-IRODALOM A REFORMKORBAN Németországban 1893-ban jelent meg Robert és Richard Keil monográfiája az emlékkönyvekről (Keil 1893) és általában ez az első mű, amelyre a Stammbuchkutatók hivatkozni szoktak, noha Michael Lilienthal már 1711-ben felfigyelt az emlékkönyvtartás szokására és jelentőségére, és megpróbálta eredetét is felkutatni (Lilienthal 1711; idézi Klose 1988). A két dátumot - 1893-at és 1711-et csupán az összehasonlítás kedvéért említem. Magyarországon az emlékkönyvekkel kapcsolatos első tanulmányok - vagy inkább csak cikkek - szintén az 1880-as években jelentek meg, részben az általános pozitivista adatgyűjtés, részben az éledő reformkorkultusz termékeként. Ezeknek a kezdeti jelzéseknek azonban nem volt folytatásuk. Az érdeklődés Wertner Mór 1904-es cikke és Bucsay Mihály 1942-es monográfiája után (Wertner 1904, 334-339, 473-476; Bucsay 1942) a hatvanas években lendül fel Keserű Bálint, Jakó Zsigmond és mások tanulmányai nyomán, de csak a 16-18. századi peregrinációs albumok iránt, míg a reformkori emlékkönyvekről legfeljebb csak Zolnai Béla biedermeier-monográfiája (Zolnai 1993) kapcsán esik szó, legközelebb ezután pedig a Vörösmarty kritikai kiadásban. így, míg Németországban a hatalmas mennyiségű emlékkönyvanyagnak már a rendszerezési, katalogizálási gondjai foglalkoztatják a kutatókat, mint erről Wolfgang Klose és mások újabb tanulmányaiból értesülünk, nálunk pedig a peregrinációs emlékkönyvek feldolgozása jó úton halad efelé, a 19. századi emlékkönyvek terén jóformán még az anyaggyűjtés sem indult meg. Mindezeket tekintetbe véve maga ez a dolgozat is a legtöbb esetben csak a kérdésfeltevésig juthat el, különösen ha tudjuk, hogy a német, de más európai irodalmakban, például az angolban vagy a hollandban több évtizedes vagy éppen évszázados csapatmunka folyik az emlékkönyvek feltárására. Az első kérdésnek az kínálkozik, hogy miért maradt érdektelen a magyar irodalomtörténet, de sok más tudományág is a reformkori emlékkönyvek iránt. Válaszként többféle magyarázat is felmerül, kettőt azonban okvetlenül meg kell említeni közülük. Az első ok a biedermeier fogalmának nemcsak a hazai, hanem a külföldi irodalomtörténetben is megmutatkozó tisztázatlansága, ellentétes szemszögű megítélése, mint azt a Helikon 1991-es tematikus száma is szépen bizonyította. Az egész biedermeier-vitát megkerülve itt most hadd említsek meg csupán annyit, hogy az Eichrodt-féle, 1870-ből származó, a század elejét tehát visszamenőlegesen értékelő értelmezéssel és a belőle támadó elméletekkel szemben nálunk újabban Kerényi Ferenc, Wéber Antal és Fried István hívja fel a figyelmet egy másfajta szempontra is: arra, hogy a képmutatónak, kispolgárinak

1 nevezett biedermeier-kor tulajdonképpen annak a történeti, célképzetes szemléletnek az eredménye, melyben „a korszaknak a forradalom felé mutató művei kaptak olykor a valóságosnál nagyobb hangsúlyt" (Fried 1991, 143) „vagyis egyrészt historikus, másrészt társadalmi-politikai-össznemzeti karaktert kap ez az irodalmi-művészeti korszak" (Wéber 1989, 43). A biedermeier esetében, mint minden más korszak esetében is azonban éppen akkor követünk - vagy legalábbis igyekszünk követni valódi történeti szempontokat, ha magának a korszaknak és a benne élő embereknek az önmeghatározásait is figyelembe vesszük. A reformkor ilyen megközelítésében pedig különösen nagy segítsé-